A szocialista-liberális kormány és politikai, szakértői háttere fő gyengesége a stabilizációs és a gazdasági fejlődési program közötti kapcsolatok megértésének vagy megvilágításának szánalmasan alacsony szintje. Pedig nem kell feltalálni a spanyolviaszt. A fejlett gazdaságokban rendelkezésre állnak tanulmányozható példák.

© Horváth Szabolcs
Az állami szféra és a központi költségvetés átalakításra szoruló területei az úgynevezett szabályozott ágazatok: az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés, valamint a központi és helyi közigazgatás. Most csak az egészségügy példáját emelem ki annak bemutatására, miért nem mennek jól a dolgok.

Az államreform-bizottságban és az Egészségügyi Minisztériumban lázasan dolgoznak a szétzilálódott társadalombiztosítási és betegellátási rendszer átalakításán. A bizottságok a megoldást a pénzügyi prés szorításában látják. Magyarán: vonjunk ki x százaléknyi összeget az egészségügyből, hogy a szorítás jobb gazdálkodásra kényszerítse az egészségügyi intézményeket. Ez a "terápia" teljesen mellélő a célnak. Pedig itt is találhatók hasznosítható példák, mint amilyen a német, a svéd vagy az amerikai egészségügyi rendszer. Ezek közül azonban választani kell; a különböző, saját belső logikára épülő egészségügyi modellek egyes elemeit nem lehet tetszőleges elegyben keverni. A szigorúan magánbiztosítókra épülő egészségügyi szolgáltatási piac inkább az amerikai, a társfinanszírozás típusú vizitdíj viszont inkább a svéd rendszerben ismert. A sürgősségi ellátás állami biztosítása minden egészségügyi rendszerben jelen van, de a súlyos, ám nem sürgősségi esetek kezelését az amerikai szisztéma a fizetett biztosítási díj mértékétől teszi függővé, míg a német és a svéd rendszerben ezekre inkább a biztosítás kockázatmegosztási-szolidaritási eleme érvényes.

Talán abból kellene kiindulni - és idáig remélhetőleg a jelenlegi reformerek is eljutnak gondolatban, csak éppen nem érvényesítik -, hogy az egészségügyi rendszer szereplőinek mik a tényleges érdekeik, és azok között hogyan teremthető a társadalom által elfogadható egyensúly, beleértve ebbe a pénzügyi egyensúlyt is. Természetes, hogy az orvos, a nővér minél kisebb erőfeszítéssel szeretne tisztes színvonalú megélhetést biztosító jövedelemhez jutni. Ha ezek az emberek a tisztes megélhetést úgy tudják elérni, hogy álbetegségek álköltségeit számolják el az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) felé, ezt meg is teszik.

A betegeknek viszont az a természetes érdekük, hogy minél alacsonyabb díjfizetés fejében kapják meg a legkorszerűbb és leghatásosabb egészségügyi ellátást. Bátran tekinthetjük ezt klasszikus piaci helyzetnek. Csakhogy ez a piac nem tökéletes, hiányossága a piaci szereplők eltérő informáltságából és ezen információkhoz fűződő eltérő - gyakran konfliktusos - érdekéből fakad. Ezt a jelenséget a közgazdaságtan az aszimmetrikus információ miatti piaci tökéletlenségnek nevezi. A piac működésébe ilyenkor kell beavatkoznia az államnak mint szabályozó intézménynek.

Az információ aszimmetriája kétoldalú: egyrészt a beteg rendelkezik olyan magáninformációval - vagy információs bizonytalansággal (például nem tudja megfogalmazni a tüneteit), amit nem feltétlenül tár az orvos elé. Másrészt viszont az orvos van jelentős információs előnyben a beteggel szemben, mivel ő sokkal többet tud az emberek betegségeiről, mint maguk a betegek. És ez a tudás adott esetben sok pénzt érhet. Az orvos (hála)pénzt várhat a betegtől azért, hogy megossza vele magántudását, de javíthatja intézménye költségvetési helyzetét is, hiszen ha ő valamely betegséget diagnosztizál, majd kezel, azt más - például az OEP - aligha tudja felülbírálni. A kérdés tehát az, hogy lehetséges-e az egészségügyi dolgozókat arra ösztönözni, hogy számottevő erőfeszítéssel, jól, odaadóan gyógyítsák a betegeket, ugyanakkor ezt hatékonyan tegyék. Ezt a problémát a közgazdaságtan a morális kockázat és a kontraszelekció együttlétezéseként ismeri, megoldását pedig ösztönző - az egészségügyben minőségalapú - szabályozásnak nevezik, és számos országban alkalmazzák.

Nem kell az államreform-bizottságnak feltalálnia a "meleg vizet", csak alaposabban megismernie a létező legjobb rendszereket és a hazai egészségügyi dolgozókkal együtt kialakítani a Magyarországon is működőképes verziót. A magán-egészségbiztosítás például az Egyesült Államokban előfeltételezi, hogy a biztosítók a szolgáltatást ténylegesen végző egészségügyi dolgozókkal legyenek kapcsolatban. Ekkor viszont az orvos nem az egészségügyi intézmény alkalmazottja, hanem csak bérli annak helyiségeit, eszközeit és szolgáltatásait. Nem feltétlenül ez a jó megoldás, de mindenképpen konzisztens, amely a működés, a finanszírozás és a résztvevők érdekeinek logikájára épül. Ezzel szemben a magyar reform a biztosítóktól várja, hogy azok majd kikényszerítik a minőséget és az egészségügyi intézmények hatékonyságát. A biztosítók azonban az egészségügyi ellátás minőségében nem, hanem csak a saját jövedelmezőségükben érdekeltek. Ez a hatékonyságot kikényszerítő fegyelmező erő az egyik szükséges eleme a változásoknak, de önmagában kevés az egészségügy jó színvonalú működéséhez.

Végül: bármilyen jelentős átalakítás csak az érintettek folyamatos bevonásával lehet sikeres. Nem vezet semmi jóra, ha az átalakítani kívánt szektorban dolgozókat eleve az ellenségünknek, gazembereknek és dilettánsoknak tekintjük. Az ő tudásukra és főként pozitív elszántságukra nagyobb szükségük van a reformereknek a sikerhez, mint száz szakértői bizottság által gyártott papírtömegre. Ami igaz az egészségügyben, elmondható az oktatásról vagy a vasúti reformról is. Nem csodafegyverre, hanem a nemzetközileg létező tudás megismerésére, tehát sok-sok elemzőmunkára van szükség.

Gyakorta hallható érv, hogy az államapparátus sem nem érdekelt, sem nem képes erre az elemzésre. Ott parancsokat kell osztogatni és azokat kemény kézzel végrehajtatni. Tény, hogy az államapparátus működése sok hasonlóságot mutat a hadseregével.

Az apparátusok nélkül azonban ugyancsak lehetetlen ésszerű reformot kidolgozni és főként megvalósítani. És ne feledjük: az elmúlt 17 évben Magyarországon már felnőtt egy nemzedék. Számosan közülük a legjobb külföldi egyetemeken szereztek diplomát. Érdemes hallgatni rájuk, és szükséges lenne bevonni őket ebbe az elemző-fejlesztő munkába.

MAJOR IVÁN

(A szerző közgazdász)