A Magyar Gárda körül fellángoló viták ismét aktuálissá teszik a két világháború között megfogalmazódott kérdést: miként védheti meg magát a jogállam a demokrácia lehetőségeivel visszaélő ellenfeleitől?

A demokráciában az a legviccesebb, hogy maga bocsátja halálos ellenségeinek rendelkezésére azokat az eszközöket, amelyekkel megsemmisíthető - jelentette ki a rá jellemző cinizmussal Joseph Goebbels náci propagandafőnök, miután Adolf Hitler szabályosan megnyerte az 1933-as német választásokat. De a demokratikus államnak a szélsőséges mozgalmakkal szembeni védtelenségét a nácik bírálói is megfogalmazták. Köztük a birodalmi diktátor elől az Egyesült Államokba emigrált Karl Loewenstein német professzor, aki jogász körökben mértékadónak tekintett Militáns demokrácia és az alapjogok című tanulmányában már 1937-ben arra a következtetésre jutott, hogy a fasizmus valójában nem filozófia, hanem a modern történelem leghatékonyabb politikai technikája, amely a szabadságjogokkal visszaélve tör a hatalom megragadására. "Mivel pusztán erőszakkal hosszú távon egyetlen rezsim sem képes fenntartani önmagát, a tekintélyelvű államot az emocionalizmus tartja össze" - ismerte fel az elsők között a náci hatalomgyakorlásra is jellemző sajátosságot Loewenstein.

Magyar Gárda
© Szegő Péter
A jogászprofesszor szerint az antidemokratikus erők a két világháború között nemcsak Németországban, hanem Magyarországon is hatékonyan alkalmazták az érzelmi politizálást. Itt a Tanácsköztársaságot, illetve a baloldalt, a liberálisokat és az "idegenszívűeket" hibáztatták a trianoni területelcsatolásért, Németországban a békeszerződést aláíró liberális kormányt vádolták azzal, hogy tettükkel, mint egy tőrdöféssel, hátba szúrták a hősiesen harcoló katonákat és a német nemzetet. Amíg azonban Magyarországon a nemzeti sérelmek és a reváns igénye a hatalmat a kezükbe ragadókat legitimálta, Németországban az 1919 augusztusában született - akkor még a jobb- és baloldali erők törékeny egyensúlyára épülő - weimari alkotmány ellenségei szították a fenyegetettségre hivatkozva a nemzeti érzelmeket.

A birodalom egykori nagyságára, valamint az említett tőrdöféselméletre való ismétlődő hivatkozás szolgáltatta az érzelmi alapot ahhoz, hogy Németországban tömegesen jelentkezzenek a férfiak a félkatonai szervezetekbe, s hogy a bíróságok még a politikai merényletek, illetve puccsok - például az 1923-as nemzetiszocialista "sörpuccs" - résztvevőire is (hiszen "hazafiakról" volt szó) viszonylag enyhe büntetéseket szabjanak ki. Maga Hitler az állam ellen fegyveres felkelést szervezőkre kiszabható legenyhébb büntetést: öt évet kapott - ebből négy és felet felfüggesztve.

A nyíltan alkotmányellenes erőkkel szemben Németországban is, Magyarországon is már az 1920-as évek elején törvényes szabályozással próbálkoztak. A német szövetségi parlament 1922-ben, a Walther Rathenau külügyminiszter elleni merénylet után hozott törvényben felhatalmazta a tagállamok törvényhozásait, hogy oszlassák fel a köztársaságra veszélyes szervezeteket, vagy korlátozzák működésüket. Több helyütt, például Poroszországban és Szászországban szigorúan értelmezték e jogszabályt, a bajor kormány viszont nem csupán a törvény alkotmányosságát kérdőjelezte meg, de menedéket is biztosított a máshol üldözötté vált jobboldali félkatonai szervezeteknek. A versailles-i békeszerződés a német hadsereg létszámát 100 ezer főben limitálta, ám a különböző, bal- és jobboldali pártokhoz kötődő paramilitáris szerveződések tagsága ezt sokszorosan felülmúlta. A náci párthoz tartozó SA rohamosztag taglétszáma például 1924 és 1933 között 30 ezerről félmillió fölé nőtt. A jobb- és baloldali csoportok - elsősorban a nácik és a kommunisták - közötti utcai harcok egyre nagyobb méreteket öltöttek: 1928-ban Poroszországban 318 utcai atrocitás alkalmával kellett beavatkoznia a rendőrségnek, 1930-ban már 2500-szor.

Magyarországon az 1921. évi III. törvénycikk "az állami és a társadalmi rend hatékonyabb védelméről" öt évig terjedő börtönnel fenyegetett mindenkit, aki "az állam és társadalom rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére irányuló mozgalmat vagy szervezkedést" folytat, illetve támogat. A levert Tanácsköztársaság ihlette "rendtörvény" elsősorban a kommunisták ellen irányult, ám - főleg a következő évtizedben regnáló Bethlen-kormány idején - a szélsőjobboldali szerveződések ellen is sikeresen alkalmazták. Betiltottak több, az Osztrák-Magyar Monarchia tisztikarából verbuválódott különítményt is. Így Héjjas Iván fajvédő szervezetét, amikor az az 1922-es választások után erődemonstrációt tartott. 1923-ban eltiltották a politikai tevékenységtől a többek között Prónay Pál irányítása alatt álló fajvédő Ébredő Magyarok Egyesületét is. A több bombamerényletet is elkövető Országos Nemzeti Szocialista Pártot, amelynek vezetője, Ulain Ferenc Németországban 1923 januárjában Hitlerrel is felvette a kapcsolatot, még abban az évben betiltották, Ulaint pedig letartóztatták.

A cikk folytatása (Oldaltörés)

A továbbiakban a Bethlen-kormány rendeletei már az olyan célok kitűzését is tiltották, amelyek csak fegyverrel érhetők el, így például polgári védelemre sem szerveződhettek egyesületek. Ám a szigort a jobb- és a baloldallal szemben eltérően alkalmazták. Ennek alátámasztására történészek előszeretettel idézik Horthy Miklós magánkörben elhangzott kijelentését: "Ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg az esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval." Miközben a betiltott kommunista párt és a demokratikus ellenzék minden lépését figyelték, az 1924-ben a Fajvédő Pártot megalapító, Hitlerrel nyíltan szimpatizáló, 1929-tól Bethlen kormányában hadügyminiszter, 1932 októberétől miniszterelnök Gömbös Gyula végül elérte, hogy a kormányzó Egységes Párton belül az ő tekintélyelvű irányzata kerekedjen felül. 1936-os halála után váltakozó eredményekkel folyt a politikai küzdelem a konzervatívok és a radikálisok között, és ismét erőre kaptak a parlamenten kívüli szélsőséges mozgalmak.

A jobbközép ideiglenes megerősödésének időszakaiban - a retorikában mindig a baloldalt nevezve fő veszélynek - a szélsőjobboldali szervezetek ellen hoztak újabb intézkedéseket. Így az 1938. évi XVII. törvény minden vezérelvű szerveződést illegálisnak nyilvánított, és a politikai életben részt venni kívánó szervezetek számára megtiltotta, hogy tagjaikat feleskessék, vagy a vezető személye mellett bármilyen nyilatkozattal elkötelezzék. Ennek értelmében Szálasi Ferenc újjáalakuló pártjait ugyan háromszor is feloszlatták, de a negyedikkel, a Nyilaskeresztes Párttal - a náci Németország támogatását akkor már egyedül élvezve - 1944 októberében az újdonsült "nemzetvezető" pucscsal végül magához ragadhatta a hatalmat.

A két világháború között Magyarországon - legalábbis Juan Linz, a Yale Egyetem politológusa szerint - "hegemonisztikus pártrendszerű autoritarianizmus" volt. Összehasonlító tanulmány a fasizmusról című, a magyar viszonyokat is elemző 1976-os munkája az autoriter rendszert olyan államként definiálja, amelyben csak korlátozottan érvényesül a pluralizmus, ugyanakkor hiányzik belőle a totalitárius rendszereket jellemző, mindent átfogó ideológia. A weimari Németország alkotmányos rendje számára az egyik legfőbb nehézséget a stabil kormánytöbbség hiánya, az állandó kormányválság és az utcai politizálás, illetve az erőszak polgárháborús helyzetig történt fokozódása jelentette, ami végül a náci párt választási győzelméhez vezetett. Magyarországon viszont 1922-től 22 évre bebetonozta magát a baloldali ellenzéket ugyan legálisnak elismerő, ám annak tevékenységét erős korlátok közé szorító, a választójogot többször is szűkítő Egységes Párt. A végzetes jobbratolódás itt nem egy ellenzéki párt választási győzelmével valósult meg; a szélsőséges demagógia az egykor konzervatív-liberális kormánypárton belül szerzett híveket magának.

A militáns demokrácia Loewenstein által megfogalmazott koncepciója a tragikus kimenetelű történelmi tapasztalatok révén kristályosodott ki. Eszerint a demokrácia védelme olyan jogi eszközök következetes alkalmazását kívánja, amelyek egyrészt jogkorlátozással védik a demokráciát "a fasiszta hatalomátvételi technikákkal" szemben, másrészt arra is tartalmaznak garanciát, hogy végül ne a végrehajtó hatalom túlzott megerősödése okozza a demokrácia halálát.

TURAI KATALIN-GERLÓCZY FERENC