Az aktív korúaknak ma csak valamivel több mint a fele áll foglalkoztatásban Magyarországon.

A kormány Út a munkába című új programja azonban úgy tünteti fel ezt a valóban tragikus helyzetet, mintha annak legfőbb létrehozója maga a munka nélkül élő személy, valamint a vele mintegy "cinkosságot vállaló" szociális segélyezési és ellátórendszer lenne. Ennek a gondolkodásnak mély történelmi gyökerei vannak Magyarországon, és akik ma ezzel jönnek elő, sokaknál találnak nyitott fülekre.

A munkátlanságra ösztönző támogatások közül a Szociális és Munkaügyi Minisztérium dokumentuma az álláskeresési járadékot és a rendszeres szociális segélyt emlegeti a legtöbbször. Az álláskeresési járadék (lánykori nevén munkanélküli-járadék) azonban társadalombiztosítási befizetésen alapuló kifizetés. Azon a két világháború között felismert elven alapszik, hogy a munkanélküliség is társadalmi kockázat, amely egy kapitalista társadalomban a gazdasági dekonjunktúra, illetve átrendeződés időszakában természetes módon nagy méreteket ölt, és amely ellen nem elegendőek az egyéni kockázatkezelési stratégiák. Magyarországon azonban a két háború között - szemben a legtöbb nyugati országgal és például Csehszlovákiával is - nem vezették be a munkanélküliség elleni kötelező biztosítást. Az akkori politikai elitnek ugyanis meggyőződése volt, hogy a munka nélkül élő személy maga tehet a sorsáról. A munkanélküliséget az úgynevezett "ínségmunkával" kívánták kezelni: nagyon csekély fizetség fejében kellett sokszor értelmetlen munkát végeznie az érintett kétkezi munkásnak.

A munkanélkülieket önhibásként feltüntető retorika és az ehhez kapcsolódó szociálpolitika akkor és most is csak a kétkezi munkásokra vonatkozik. Az értelmiségiekkel szemben soha nem hozzák fel a "lustaság" vádját, az ő esetükben, érdekes módon, mégiscsak érvényessé válik az az elképzelés, hogy a munkanélküliség okát elsősorban külső okokban - például az "egyetemi túlképzésben" - kell keresni.

Vajon a magasabban iskolázott munkanélkülieket miért nem tartják "ingyenélőknek"? Velük kapcsolatban miért nem merül fel, hogy "elisszák a segélyt"? Ez a logikai bukfenc mutatja meg az "önhibásság" valódi arcát: ez elsősorban szegényellenes, Magyarországon egyúttal cigányellenes retorikát takar. A jelenleg már csupán fél évig járó munkanélküli-járadék további megkurtítása vagy feltételekhez kötése azt az üzenetet hordozná, hogy a kormány végleg szakított azzal az européer elgondolással, amely a munkanélküliséget társadalmi kockázatként látja.

A rendszeres szociális segély, ami a járadék lejárta után kapható a helyi önkormányzatoknál, ma is különböző feltételekhez van kötve, amelyek mind a kedvezményezettek kontrollját hivatottak erősíteni. A kormány által javasolt munkateszt bevezetése két dolgot eredményezhet: erősödik ez a kontroll és a feketemunkát vállalók büntetése, továbbá a mintegy 140 ezer segélyezettből viszonylag önkényesen "ki lehet szórni" a legkevésbé kívánatos személyeket. Az Út a munkába nem is rejti véka alá: egyik elsődleges célja a spórolás. Igen, itt lehet nyerni pár milliárdot, ám a segélyből való kizáratás társadalmi következményeiről nem esik szó.

A munkába vezető utat elsősorban a munkaerő-kereslet növekedése jelentené. Azok számára ez nyilván kevés, akiknek gondot jelent a rendszeres munkába járás, mert olyan fizikai, illetve mentális állapotban vannak, hogy ezt önmaguktól képtelenek megtenni. Az ő számukra a munkahely teremtésének komplex szociális és lelki segítséggel kell együtt járnia. Ez azonban nagyon sok pénzbe kerül. Korántsem mellékes: a munka nélkül élő aktív korúak többsége manapság alacsony iskolázottságú. Csakhogy míg az egyik mozdulattal kilökjük a "jó" iskolákból a szegényeket és a romákat, a másik mozdulattal már mutatunk is rájuk: csak segélyből élnek, "nem akarnak dolgozni". Sehol sincs az a kormányzati oktatási stratégia, amely a szegény gyerekeket, a nehéz családi körülmények között élőket, a fogyatékkal élőket is "megfogja", és bent tartja az iskolában, praktikus és elméleti ismereteket nyújtva számukra a továbblépéshez.

Míg a két világháború között a szociáldemokraták szélmalomharcban igyekeztek védeni azt a gondolatot, hogy a munkanélküliség társadalmi-gazdasági jelenség, és az ellene való védekezést sem lehet átfogó társadalom- és gazdaságpolitika nélkül elképzelni, ma a magát szociáldemokratának valló kormány az első a sorban, amely elveti ezt a gondolatot. Ennek helyébe a korabeli ínségmunkához hasonló "munkatesztet" és az egyént hibáztató "aki nem dolgozik, ne is egyék" gondolatát állítja. Ez a politika a társadalmi különbségek mélyítésének, a cigányellenesség legalizálásának egyik leghatékonyabb eszköze, célja pedig nem más, mint a politikai szimpátia elnyerése.

SZIKRA DOROTTYA

(A szerző szociálpolitikus)