A válságkezelés napi kötelezettségei nem mentik fel az állam robotosait a stratégiai döntések kényszere alól. 2008 októberében megkaptuk a 26 milliárd dolláros kérdést. Mit kell tennünk azért, hogy megfeleljünk a világgazdaság új munkamegosztási rendszerében a centrumhoz tartozó országok versenykövetelményeinek?

A reformokra nem azért van szükség, hogy ezt a válságot megússzuk, az a hajó már elment. A következőre azonban – legalább a turistaosztályra – jó lenne felkapaszkodni. Azt, hogy holnap mi történik, senki sem tudja, de számos jel utal arra, hogy milyen irányba halad hosszú távon a világ.

A következő években drámai méretű szerkezeti átalakulás megy majd végbe a fejlett gazdaságok munkapiacán. Bővülni fog a nem rutinszerű, komplex ismeretekkel rendelkező, analitikus gondolkodásra, interaktív feladatok elvégzésére képes munkaerőt igénylő állások aránya, és egyre kevesebb munkakörben lesz elegendő a csupán rutintudás. Nem lehet kétségünk afelől, hogy minden olyan rutintevékenységet – legyen az manuális vagy szellemi –, amely digitalizálható, automatizálható, kiszervezhető, azt a versenyképes gazdaságokban működő vállalatok digitalizálják, automatizálják és kiszervezik. Azok a munkavállalók pedig, akik csak ilyen munkafeladatok ellátására képesek, jelentős részben elveszítik korábban biztosnak hitt munkahelyeiket.

A magyar iskolarendszer a múltban komoly sikereket ért el abban, hogy a diákok döntő része nemzetközi összehasonlításban is jó eredménnyel sajátította el a letanított tananyagot. Az írott szövegek megértését, értelmezését, a problémamegoldó képességeket vizsgáló felmérések eredményei azonban már évekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy súlyos bajok vannak a magyar diákok alapkészségeivel. A szomorú hír az, hogy amiben kétségtelenül erősek voltunk a múltban, az a jövő sikerei szempontjából egyre kevésbé számít, és amiben korábban is középszinten teljesítettünk, az a jövő megnyerése szempontjából egyre fontosabb.

Eddig is tudtuk, hogy a magyar iskola nem képes a szegény emberek gyermekeit felkészíteni a modern gazdaságban jellemző munkakövetelmények teljesítésére. Nálunk van a legnagyobb különbség az iskolák minősége között, és nálunk függ leginkább a tanulók teljesítménye a család szociális jellemzőitől. A tehetős családok eddig abban reménykedhettek, hogy ha kimenekítik gyermekeiket a hátrányos helyzetű tanulók által túlterhelt iskolákból, akkor legalább saját gyermekeik jövője biztosítható. Akinek sikerül valahogy leérettségizni, az biztosan bejut valamilyen felsőfokú tanintézménybe, és aki ott papírt szerez, az előbb vagy utóbb biztosan munkához jut. Kegyetlen dolog lesz majd rájönni arra, hogy azért a tudásért, amire az iskola megtanítja gyermekeinket, senki sem hajlandó fizetni nekik. Ha a magyar oktatás rendszerét nem tudjuk megújítani, az nem csupán a mai szegények gyermekeinek jelent reménytelen jövőt, hanem a konszolidált életvitelhez, autóhoz, utazáshoz, normális lakáshoz szokott fehérgalléros, rutinjellegű szellemi munkát végző alkalmazottak jelentős része is ki fog szorulni a foglalkoztatásból.

Lehet-e, kell-e az oktatási rendszer reformjával foglalkozni a gazdasági válság idején? Lehet és kell. Az elmúlt másfél évben – hazai és nemzetközi kutatási és gyakorlati tapasztalatok alapján – az Oktatási Kerekasztal (OKA) elvégezte a magyar közoktatási rendszer értékelését, és átfogó javaslatokat fogalmazott meg a közoktatás fejlesztésére. Utóbbiak szerint a tanárképző szakok nemzetközi akkreditációja, a képzés koncentrálása, a tanárképző szakokra jelentkezők szelekciója, a pedagógusok továbbképzése, a halmozottan hátrányos helyzetű diákokat oktatók anyagi megbecsülése, a pályakezdő pedagógusok keresetének emelése, a pedagógiai munka eredményességének értékelése és szakmai támogatása javíthat a helyzeten.

A közoktatás megújítása, a jó iskolák felszerelése, a jó tanárok kiképzése és ösztönzése kétségtelenül többleterőforrásokat kíván. 2008 decemberében a költségvetés átdolgozása során a kormány a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva törölte a költségvetésből a pályakezdő pedagógusok béremelésének fedezetét. Meggyőződésem, hogy egy hiteles kormányzat, amely egy konszenzussal elfogadott válságkezelő programot hajt végre a következő években, a költségvetési kiadások átcsoportosításával képes előteremteni a közoktatás megújításához szükséges forrásokat. Ahelyett, hogy folytatnánk azt az esztelen politikát, amely szerint a gyermekeinktől és unokáinktól lopjuk el örökségüket annak érdekében, hogy mi jobban éljünk, saját meglévő erőforrásainkat kellene az ő jövőjükbe invesztálni.

Kitől kaptunk ugyanis felhatalmazást arra, hogy az utódaink pénzéből olyan iskolákat, főiskolákat, egyetemeket tartsunk fenn, amelyek képtelenek megtanítani őket azokra az ismeretekre, amelyekre elengedhetetlenül szükségük lenne egy versenyképes gazdaságban? Kitől kaptunk felhatalmazást arra, hogy miközben az adóbefizetés elkerülésének számtalan változatát gyakoroljuk és tűrjük el nap mint nap, eközben a következő generációktól vegyünk kölcsön a saját pénzünkből finanszírozhatatlan közszolgáltatások, nyugdíjrendszer, szociális juttatások fenntartására? Levezethető-e a magyar alkotmányból, hogy a még meg sem született unokáinknak kell finanszírozniuk egy alacsony hatékonysággal működő államapparátus mai fenntartási költségeit, nekik kell szubvencionálniuk a mi pazarló energiafogyasztásunkat és hosszan agonizáló, zsákutcás egészségügyi rendszerünket? Ki jogosított fel bennünket arra, hogy miközben kollektíven és nagy egyetértésben megtagadjuk a megfelelően működtetett vagyonadón alapuló közteherviselés bevezetését, elraboljuk tőlük a kormányzat zsebéből ezen okból hiányzó milliárdokat? Ki fedezi majd a semmire képző átképzőrendszer-bizniszre elköltött milliárdokat, a világ legdrágább autópályáit, a tisztességesen nem monitorozott fejlesztési projektekre elszórt milliárdokat? A képlet nem túl bonyolult. Az apák vétkét a fiak fogják megfizetni, hetedíziglen.

FAZEKAS KÁROLY

(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója, az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal elnöke)