szerző:
Vajna Tamás

Emberközelibb, „sztármentes” seregszemlét ígér az idei velencei építészeti biennále. Mégis vannak sztárok, és csak néhány nemzeti pavilon tud a művészkedő metaforák helyett praktikus megoldásokkal előrukkolni.

„Á, dehogy, mi amatőrök vagyunk, nem építészek” – derült nagyot a HVG kérdésére a szombati díjkiosztó előtt a lapunknak Aliként bemutatkozó 35 éves fiatalember a végül a legjobb pavilonnak járó, szárnyas aranyoroszlánt formázó szobrocskát elnyerő Bahreini Királyság kiállításán. Az általa az aprócska szigetország el-Muharrak nevű városának tengerpartján felépített, egy horgászstég és kerti szaletli házasításaként leírható kuckó is szerepelt a díjnyertes installációban. Ilyen, hűtővel, tévékészülékkel, palackos gáztűzhellyel, szőnyegekkel, valamint különféle puffokkal és díványokkal komfortosított deszkatákolmányból hármat is kipróbálhatott a velencei kiállításra érkező nagyérdemű. A késő nyári kánikulában, Ali legnagyobb megelégedésére, a vernisszázsolók tucatszám hevertek a sufnituning minden ismérvét magukon viselő alkalmatosságokban. Miközben a szaletlikbe applikált képernyőkön vetített interjúkból megtudhatták, hogy Ali és társai csupán a maguk és barátaik szórakoztatására építették azokat a Perzsa-öböl – egyre inkább rozsdaövezetté váló – zárt ipari kikötőiben.

Galériánk megtekintéséhez kattintson!
©

 A bahreini polgárok spontán akciójából Visszakövetelés (Reclaim) címen Noura Al-Szajeh és Fuad Al-Anszari kurátorok kreáltak építészeti látványosságot. Mint azt az elismerés is mutatja, tökéletesen ráérezve a Szedzsima Kazujo, a 12. velencei építészeti biennále főkurátora által az Emberi találkozások az építészetben mottóval kijelölt csapásirányra. Az idei építészeti Nobelt, a Pritzker-díjat is elnyerő 54 éves japán asszony az egyszeri laikusok és az utóbbi években egyre elitistább magas művészet párbeszédét tűzte ki célul a november végéig nyitva tartó biennálén bemutatkozó nemzetközi építészhad számára.

Az egyetemistákat negyedárú belépővel csalogató seregszemle résztvevőinek többsége a mottónak részben akként kíván megfelelni, hogy megpróbálja megszólaltatni a fiatalokat. Az 1840-es években Velence építészetét dokumentáló John Ruskin brit építésznek emléket állító brit kiállítás szervezői például gyerekrajzversenyt hirdettek, és rendszeres „rajzsétákat” ígérnek az olasz kisiskolásoknak. A fiatalítás és demokratizálás mégsem sikerült tökéletesen. Bár a főkurátori koncepció azt szorgalmazta, hogy a használóival folyamatos párbeszédet folytató, könnyen megérthető és megélhető építészet kerüljön reflektorfénybe, a programból nem maradhattak ki a sztárok, így az idén életműdíjjal elismert holland Rem Koolhaas mellett a művészi önmegvalósítást dollármilliárdos beruházásokkal mérő építészcsillagok (köztük a brit Sir Norman Foster, az amerikai Frank Gehry vagy a japán Tojo Ito).

Galériánkhoz kattintson!
©

 A hagyományosan a mindenkori kurátor válogatottjának helyet adó olasz pavilonban azért a kisebb nevek csilloghattak, mint például a harmonikus tájhasználatra koncentráló vicenzai Aldo Cibic. Az 55 éves építész óriási terepasztalán három különböző fekvésű, 8-8 ezer lakosú talján kisváros élhetővé tételére mutatott be koncepciókat. A velencei Mestréhez hasonló, sós vizű csatornák által szabdalt tengerparti síkságra lábakon álló házakat vizionált, alattuk az elengedhetetlen autóparkolókkal, köztük pedig csatornákkal és mezőgazdasági területekkel. Egy folyóparti településen a közterek agórafunkciójának kulturális épületekkel való megerősítése, a vízi szállítás és közlekedés minél jobb kiaknázása, míg a hegyvidéken a terepviszonyokhoz alkalmazkodó zöld tetős középületek, valamint a házaknak a hóolvadáskori vízjárást figyelembe vevő tájolása tűnt elengedhetetlennek Cibic számára.

Az alkalmazkodás volt a kulcsszavuk a 41 éves Momojo Kaidzsima és a 45 éves Jusiharu Cukamoto alkotta tokiói Atelier Bow-Wow közszemlére tett épületterveinek is. Az említett olasz pavilonban látható, bonszajszerű műgonddal kidolgozott makettek – többgenerációs családi házak, vidéki legénylakok, könyvtárral gazdagított kollégiumépületek – a japános egyszerűség mellett minden 21. századi komforttal rendelkeznek, mégsem telepednek rá természeti, illetve épített környezetükre, habár a rendelkezésükre álló tér minden négyzetcentiméterét kihasználják. A dél-afrikai Jo Noero és Heinrich Wolff párosa pedig akként próbált megfelelni a kurátori felhívásnak, hogy a milliós lakosságú fokvárosi bádognegyedbe a viskók léptékéhez és jellemzően fehér színéhez idomuló, mégis minden igényt kiszolgáló iskolaépületet illesztett. „Azt szerettük volna elérni, hogy a srácok ne frusztrálódjanak, ha a suliból kilépve szembesülnek lakóhelyükkel. A rendezett környezettel ugyanakkor sikerült elérnünk, hogy az iskola tágabb környéke is egyre tisztább, rendezettebb” – magyarázta a HVG-nek elektronikus levélben Noero.

©

 „A nejem mindig is vágyott egy olyan fácskára, amelyet csak úgy maga után húzhat. Most megkapta” – magyarázta vigyorogva lapunknak a szakmai napokon a legtöbb derültséget kiváltó, a szülőkkel érkező gyereksereget is szórakoztató installációt kreáló belgrádi Skirt-csoport képviseletében Goran Marinity. A szerb pavilont játszótérré változtató installáció a balkáni buhera jegyében tett kedvére a szóban forgó feleségnek. A cserepes tulipánfácskák, kaktuszok és nefelejcsek görgőkre szerelt, biciklicsengővel vagy autódudával ellátott virágállványokon váltak hordozhatóvá. Az ácsgerendákból tákolt, egyszerre négy-öt felnőttet is hintáztató libikókák, valamint a csörlővel a pavilon galériájára felhúzható kövirózsák pedig új értelmezést adtak a földi halandók és az építészeti alkotások találkozásának.

Az elvontság jegyében fogant a román pavilon installációja is, ahol a bukaresti egyetem friss diplomásai a városuk lakosaira jutó „életteret” állították ki. A Giardini Castello félszigeten ezért egy pontosan 94,433 négyzetméter alapterületű, szabálytalan síkidomot építettek fel, ami a román főváros egy-egy lakosát megillető átlagos lakás- és középület-alapterületet szimbolizálta. A farostlemezekből kialakított dobozba egyszerre csak egy művészeti turista léphetett be, a többiek két kémlelőnyíláson kísérhették figyelemmel, miként kattintgat fényképezőgépével vagy mobiljával a teljesen üres térbe bekerült szerencsés társuk.

„A finomságok kedvelői igenis értékelni fogják a magyar kiállítást, mert újra felfedezteti az emberekkel, hogy az igazi építészek mindenekelőtt rajzolnak” – biztatta a HVG-t a Guardian című brit napilap művészeti szakírója, Jonathan Glancey. A Ferencz Marcell és Wesselényi-Garay Andor jegyezte kiállítás az építészi munka mára lassan feledésbe merülő alapja, a ceruzarajz köré szervezte a magyar pavilont (erről és a biennálé további helyszíneiről lásd kép- és videogalériánkat a hvg.hu-n). Minderre a mennyezetről spárgán sűrűn lelógatott, oszlopokat – vagy, ha úgy tetszik, hálót – formázó húszezer, egyébként még ki sem hegyezett grafitceruza, valamint videoinstallációkban a rajzolás fontosságáról valló építészek hangolják rá a látogatót. Szerencsére az építészeti skiccek alatt frízként végigfutó gyerekrajzok kellő iróniával billentik helyre a mélyenszántó metaforát. Iróniára amúgy azért is szükség van az idén, mert az egyik helyszín, az Arsenale szomszédságában egy antibiennálét is szerveztek, ahol – az építészeti seregszemlétől alig megkülönböztethetően – a legnagyobb ingatlanfejlesztők próbálják művészetként értékesíteni a termékeiket.

VAJNA TAMÁS / VELENCE

HVG Kult

Videók a velencei építészeti biennáléról

Az emberek találkozása az építészettel – ez az idei építészeti világseregszemle mottója. A kissé közhelyes jelmondatot a 12. Velencei Építészeti Biennále főkurátora, Kazuyo Sejima fogalmazta. Ízelítő.