szerző:
Heller Ágnes

A Fidesz – pontosabban szólva Orbán Viktor – húszéves politikai életében két radikális fordulatról beszélhetünk.

 

A Fidesz – pontosabban szólva Orbán Viktor – húszéves politikai életében két radikális fordulatról beszélhetünk. Az első még a múlt század végére esett, amikor az SZDSZ egykori „természetes szövetségese”, az ifjú liberális, egy nagy kanyarral Torgyán József szövetségesévé változott. Akkor kezdte magát a Fidesz polgári pártként értelmezni, akkor vette fel a Polgári Párt melléknevet. Hogy megvalósult-e bármiféle polgárosodás négyéves kormányzása alatt, más lapra tartozik. De azért volt jelentősége annak, hogy a Fidesz magát polgári pártként értelmezte. Attól kezdve azonban, hogy újra ellenzékké vált, a „polgári” jelszó kezdett kikopni, hogy mára teljesen el is tűnjék.

A kordonbontó és egyre demagógabb Fidesznek már az égvilágon semmi köze nem volt semmihez, amit polgárinak lehetne értelmezni. Különösen nem a polgári értékekhez. Már nem polgárokról, hanem „emberekről” beszéltek, és a legalacsonyabb tömegösztönöket kezdték kiszolgálni, illetve a saját szolgálatukba állítani. A gyűlöletet, a kárörömöt és az irigységet.

S most, mikor kormányra kerültek, minden intézkedésük támogatásához is e legrosszabb ösztönöket mozgósítják. Tömeghisztériát generálnak mindenki ellen, akiről úgy vélhető, hogy neki több jutott. Lázár János retorikája elhiteti az „emberekkel”, hogy ha egyesek nem kaptak volna magas végkielégítést, akkor most mindenki jobban állna. Emlékszem még, amikor a Kádár-időben állandóan azt hallottuk, hogy azért van sok szegény Amerikában, mert a gazdagok milliókat keresnek. Néhány barátommal akkor kiszámítottuk, hogy amennyiben a gazdagok vagyonát felosztanák, mindenkinek egydollárnyi havi plusz jutna.

A XIX. század francia szocialistái kezdték mondogatni, hogy „a tulajdon lopás”. A totalitárius rendszerek ennek alapján jogot formáltak a magántulajdon államosítására. A nácik a zsidók tulajdonát lopták el, a bolsevisták mindenkiét.

A polgári világ alapja a jogbiztonság, s ezzel együtt a kiszámíthatóság. Ha ma kötök egy szerződést, annak holnapután is érvényben kell lennie. Mondjuk, ha én egy nyugdíjpénztárral szerződést kötöttem, a pénzemről csak mi (a két szerződő fél) rendelkezhetünk – a szerződésnek megfelelően. Ha a pénzt államosítják, ahogy ezt a kormány tette, az mindenfajta polgári értékrenddel ellentétben áll.

A polgári világban, ha egy korábban elfogadott törvény már nem felel meg igazságérzetünknek, elkezdünk vitatkozni, hogy vajon milyen törvény lenne a fennálló törvénynél igazságosabb. A vita nyomán, számos kompromisszum után, új törvény váltaná fel a régit. De ez az új törvény csak az elfogadása után érvényes, és arra, ami előtte történt, nem alkalmazható. Mert ha visszamenőleges hatálya lenne, soha senki nem érezhetné magát biztonságban. A végkielégítések utólagos megadóztatása élesen ellentmond a polgári értékrendnek.

Ahogyan ellentmond annak a demagógia, a képviselők azonos szöveget ismétlő papagájokká változtatása, s mindenekelőtt a fékek és ellensúlyok teljes kiiktatására irányuló, már nem is titkolt akarat. Az Alkotmánybíróság elleni támadást azzal a blöffel ellensúlyozni, hogy egy majdani alkotmány rendszerében a felsőház fogja ezt a funkciót betölteni (a hasonló Medgyessy-javaslatot annak idején a Fidesz nevetség tárgyává tette), ez engem már „a Párt a mi ragyogó jövőnk” szólamra emlékeztet.

Le kell-e akkor mondanunk a polgárosodó Magyarországról?

Ahol létezik szükséglet, létre fognak jönni, vagy legalábbis létrejöhetnek azok az erők, amelyek a kielégítésére törekszenek. A polgárosodó Magyarországra irányuló szükségletet ma olyan erők elégíthetnék ki, amelyeket „konzervatív liberálisnak” írhatnék le.

Hol vannak ezek az erők? Részben a Fideszben, talán még a Kereszténydemokrata Néppártban is – elsősorban a támogatóik körében –, részben a volt MDF-ben, a volt SZDSZ-ben, és talán még a szocialista pártban is.

Nagy számban vannak olyanok, akiket undorít a populizmus elhatalmasodó szelleme, akik jogbiztonságot akarnak és vagyonbiztonságot. Olyanok, akik a jelenkorinál jóval nagyobb teret szánnának a szabad versenynek, és kisebbet az oligarchiának és a monopóliumoknak. Olyanok, akik a jogbiztonság alapvető feltételének tudják a fékek és ellensúlyok rendszerét, a hatalom megosztását, a racionális vitát, a kompromisszumokat. Olyanok, akik hiszik, hogy jó „élni és élni hagyni”, s nem azt vallják, hogy „visszaélni és élni sem hagyni”.

Bizonyára azt vetik majd ellenem, hogy ebből nem lesz semmi, mert a felsorolt csoportok korábban egymás politikai ellenfelei voltak. Erre az ellenvetésre egy versidézettel válaszolok: „Ma még tán egymást összetévesztjük, / Holnap egy leszünk, észre se vesszük.”

Az idő sürget. Most, vagy még sokáig nem.

HELLER ÁGNES

A szerző filozófus