Az új médiatörvény legfőbb célja a „társadalom integritásának előmozdítása”, „a közösség érdekeinek érvényesítése” és a sajtó „közérdekű kötelezettségeinek betartatása”. A valóságban azonban ennek pont az ellenkezőjét fogja elérni, a magyar nyelv és kultúra, a magyar társadalom védelmét és továbbélését nem szolgálja. Az új rendszer két dologra lesz alkalmas: központosított (és persze hatékony) irányításra, és a magyar médiavilág hihetetlen hátrányba hozására a globális és az európai piacokon.

 

Az új szabályrendszer mindenekelőtt készítői értékválasztásait tükrözi: a demokrácia ne az egyén szabadságáról, hanem a közösség (és persze annak többsége) érdekeiről szóljon. Azt is kifejezi, hogy a tömegkommunikáció elsősorban fenyegetésekkel teli, veszélyes üzem, ahol a közösséget meg kell védeni a káros hatásoktól, illetve közérdekűnek mondott kötelezettségeket kell róni rá. Az állam feladatának elsősorban azt tartja, hogy a lehető leghatékonyabb védelmi rendszert dolgozza ki és működtesse ennek érdekében. Ezért kell központosított hatóság, ellenőrzött és felügyelt közszolgálat, központi nyilvántartás mindenről és mindenkiről.

Ezekkel az elképzelésekkel nem (csak) az a baj, hogy a teljes hatalomkoncentráció veszélyét vetítik előre. Amikor az Európai Unió bármely tagállamából szabadon sugározható Magyarországra magyar nyelvű tévéadás, amikor az internet korlátozására technikailag sincs lehetőség, ez nem komoly felvetés.

Ennél fontosabb kérdés, hogy miből táplálkozik ez a félelem és rettegés. Mi alapozza meg azt a gondolkodást, hogy a tömegmédia eszközei a Gonosztól valók, és tűzzel-vassal kell küzdenünk ellenük? Hány olyan kutatást találunk, amely meggyőzően bizonyítja, hogy az utóbbi évtizedek alatt felnőtt gyerekek problémái döntően a tévé káros hatásaitól vannak? Valóban az a helyes út, ha itt, Európa keleti felén, totálisan körbezárt nyilvános térben óvjuk, ami még van? Miért nem merünk bátrabbak lenni?

Ha az új rendszer letéteményesei valóban komolyan gondolják a nemzeti büszkeséget, és azt, hogy az itt élőknek értékes hagyományaik és vívmányaik vannak, olyan alkotásaik és alkotóik, amelyek és akik a világon bárhol megállhatják a helyüket, akkor merniük kell olyan világot álmodni, ahol mindehhez a lehetőségeket és nem a korlátokat állítják fel. Ha bízunk magunkban, a közösség megtartó és értékőrző erejében, a szülők felelősségében, akkor nem korlátokra van szükség. A magyar nyelv, a magyar társadalom értékei nem attól fognak életben maradni, hogy kvótákkal és állami támogatással megpróbáljuk benne tartani az utolsó leheletet. A magyar kulturális örökség nem attól lesz érvényes és vállalható a jövő számára, mert kötelezünk bárkit is annak élvezetére. Akkor és csak akkor fog mindez valósággá válni, ha olyan környezetet teremtünk, ahol minden lehetséges és életképes ötlet megfoganhat. Ahol segítjük és nem eltántorítjuk azokat, akik mindebbe esetleg pénzt is fektetnének. Ahol szélesre tárjuk a kapukat, természetesen az alapvető játékszabályok betartatásával.

A média költséges és méretgazdaságosságon alapuló ágazat. Az a szereplő, aki már itt van, vagy megfontolná, hogy idejöjjön, pillanatok alatt el fogja vetni, hogy komoly kockázatokkal is járó elkötelezettséget vállaljon – azaz befektessen – olyan országban, ahol csak abban lehet biztos, hogy mit nem tehet. Az Európai Unió egy dologra mindenképp alkalmas (szerencsére): versenyt teremt az egyes országok és így az egyes szabályozások között. Ahogy eddig, a továbbiakban is pillanatok alatt dönthet úgy bármely piaci szereplő, hogy Csehország vagy Románia vonzóbb törvényeket, hatóságokat, műsor- és jogdíjakat kínál számára. És bár az új törvénytervezet sziszifuszi küzdelemmel próbálja megnehezíteni az ilyesfajta lépéseket, a letelepedés szabadága nem törölhető el.

Tisztában vagyok vele, hogy hasonló érvekkel ma sok más ágazatban is szembesülnek itthon: a távközlés, az energetika vagy a kereskedelem képviselői a válságadók terhei alatt szintén hiába próbálják bizonyítani, hogy ez így sehová sem fog vezetni. Csakhogy a média érdekei egy dologban különlegesek: itt az sem lenne elég, ha „normális” üzleti, piaci viszonyok működnének. A magyarság sajátosságai – kicsi ország és nemzet, senki más által nem beszélt, ám számunkra fontos nyelvvel és kultúrával – azt követelnék meg, hogy ennél is többet kínáljunk mindazoknak, akik a pénzükkel hozzájárulnának az értékeink továbbéléséhez. És pont ez az, amit az új világ a legkevésbé sem tesz majd lehetővé. Szerintem a jogalkotók nem ezt akarták.

ROZGONYI KRISZTINA (A szerző média- és hírközlésjogász, a Nemzeti Hírközlési Hatóság volt elnöke)