szerző:
Orosz Sára

Csonkolt fülű és farkú boci, égő házú csiga, kirántott és berántott ételek, Trianon előtti és utáni ország formájúra nyírt bonszai – ilyen és hasonló vizuális lenyomatok kerülnek Magyarország szubjektív atlaszába.

Kulináris vagy kocsmatúrák, titkos kerteket vagy rejtőzködő templomokat felfedező séták, épületdíszek és kopogtatók nyomába eredő kirándulások – az utóbbi években számos vállalkozás alakult az alternatív városnézés műfajában. A beavatottság élményével kecsegtető túrák kitalálói azt próbálták ellensúlyozni, hogy Ferihegyen sokan mindmáig a gémeskút–gyógyfürdő–aranycsapat szentháromságának előképével landolnak, amivel önmagában nincs is gond, feltéve, hogy ittlétük során kiderül, a vitathatatlan emblémák mellett mit takar jelen időben a hungarikum kifejezés. A védjeggyel ellátott szuvenírek hadán túl van ugyanis számos szemléletbeli sajátosság vagy kimondott-kimondatlan össznépi automatizmus, ami nem vonult be a köztudatba, de talán jobban jellemzi a magyarokat, mint megannyi rúd téliszalámi.

Hasonló indíttatásból kezdett el a nemzeti és kulturális identitás gondolatával foglalkozni Annelys de Vet, az amszterdami Sandberg Intézet tanszékvezető tervezőgrafikusa, aki megalkotta előbb saját hazája, Hollandia, később pedig Palesztina és Szerbia szubjektív atlaszát. Mindhárom ugyanarra a kaptafára készült: a néhány hetes közös munka során vizuálisan megjeleníthető, színes, grafikus gyűjtésbe rendezte a helyiek gondolkodásának, értékrendjének és az országhoz viszonyulásának lenyomatát.

©

A formabontó kezdeményezés következő állomása Magyarország. Vet a Kitchen Budapest innovációs labor meghívására jelenleg Magyarország szubjektív atlaszán dolgozik. A november végi kéthetes workshop magyar résztvevőit pályázaton választották ki, majd a negyven társalkotó a holland tervezőgrafikus vezényletével arra tett kísérletet, hogy újfajta narratívát teremtsen saját nemzeti és kulturális identitása körül. A jobbára grafikusokból, építészekből és médiaművészekből álló csapat kizárólag a vizuális kommunikáció eszköztárát hívhatta segítségül, hogy válaszoljon a Milyenek vagyunk? kérdésre.

 

Puklus Péter: A kutyájukról ismerem meg az embereket
©
Az ötlet lényegi eleme a messziről jött ember nyitottsága és jó értelemben vett tudatlansága. A tervezőgrafikus a legnagyobb természetességgel csodálkozhatott vagy kérdezhetett rá bármire, ami belülről nézve fel sem tűnik vagy magától értetődik, esetleg kínos vagy éppen tabutéma. A kérdések sora a banálistól a csontig hatolóig igen változatos: szembenézünk-e a romakérdéssel, tudomást veszünk-e a hajléktalanokról, feldolgoztuk-e a történelmünket, ismerjük-e a szomszédainkat, tudatában vagyunk-e a mondókáink jelentésének, egy oldalra rendeződünk-e a mozgólépcsőn.
Kapitány Eszter, Kele Sára: Gyermekkorunk ártatlan versikéi / Our innocent nursery rhymes
©

A térkép mint adott forma több alkotót is inspirált. Volt, aki Trianon előtti és utáni ország alakúra nyírt cserepes bonszaiokat fotózott le. Sok munkában előjött a vízfejűség gondolata is: a főváros hol földrengés epicentruma, hol céltábla középpontja, máshol a keleti és a nyugati országrész mint futballpálya vagy kínai jin-jang szimbólum formálódik meg, középvonalként persze a Dunával. Egy másik asszociáció szerint a fejtetőre állított Magyarország-térkép, szürke pacaként megtükrözve, kérdés a kérdésben: a Rorschach-féle tintafoltteszt pontosan ilyen maszatok elemzésével rajzolja fel a személyiséget.

A lassan nyomdakész atlaszt végigböngészve látszik, hogy az alkotók nem is annyira térképet, mint inkább iránytűt adnak az olvasó kezébe. Soltész Noémi például arra keresett választ, hogy mennyire meghatározó a ragaszkodásunk a tárgyakhoz. Ehhez az utolsó szögig mindent megszámolt az otthonában, majd az egyes terek tartalmát befotózta a lakás alaprajzába. „Ketten lakunk 63 négyzetméteres lakásban, és 19 621 tárgyunk van.” Szintén Soltész volt az, aki a farsangok tükrében vizsgálta meg a magyar gyerekek vágyainak alakulását. Az utóbbi húsz év jelmezei valóban beszédesek: míg Petra 1991-ben pillangónak vagy Andris 1999-ben gombának öltözött, Lóci 2008-ban Spongyabobként, Laura pedig 2010-ben Hannah Montanaként feszített az iskolai ünnepségen. Laura osztályában tavaly hárman még bohócruhában jelentek meg – de kinevették őket. A gyerekek világa többeket megihletett. Kapitány Eszter és Kele Sára az évtizedek óta generációkat végigkísérő mondókákat jelenítették meg vizuális formában. Ha az óvónők is hasonlóan tettek volna, és véres csonkokat rajzolnak a tehénnek a „Boci, boci tarka, se füle, se farka” illusztrációjaként, vagy lángoló állatkákat mutogatnak a „Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki” mellé, akkor ezek a dalok talán soha nem futnak be ekkora karriert. A mesék és mondókák brutalitása nem újdonság, de színesben szembesülni velük mindenképpen hatásos.

Soltész Noémi: A mi divatunk?
©
Finom célzást kap a híres hazai gourmet-gépezet is: infografikán jelennek meg a különböző arányú fröccsök, a Beránt és Kiránt címet viselő oldalakon pedig azonos színű és textúrájú főzelékek és feltétek sorakoznak. A workshop egyik gondolatébresztő feladata mellesleg éppen a budapesti piacok feltérképezése volt, abból kiindulva, hogy az étkezési szokások árulkodó lenyomatot adnak a mindennapokról.

Bujdosó Attila, a program kurátora szerint színes, kreatív körkép született, bár bizonyos témák hiányoznak. Az alkotók kerülték például a politikát, és sokszor még a kortárs gondolatok is nosztalgikus képek mögött megbújva jelennek meg. „A régi dolgok és régi hősök még mindig annyira erőteljesek, hogy úgy tűnik, a jelent kevésbé éljük meg, mint a múltat” – így Bujdosó, aki pozitívumként említi, hogy „látványosan keressük ugyan az okokat, amik miatt rosszul érezhetjük magunkat, mégsem lett pesszimista az összkép”.

Hiányérzetet keltett a magyar irodalom szerény megjelenése, mert legfeljebb a sajátos magyar betűkészlet tablóján vagy azon az infografikán kapott helyet, ahol az alkotók Petőfit és Kossuthot versenyeztetik az utcanevek arányát tekintve. Az egészében véve hol társadalmi, hol történelmi színezetű, szarkasztikus vagy humoros, kritikus vagy éppen elfogult, költői és prózai asszociációkat kibontó grafikák alternatív sorvezetőt nyújtanak a mai magyar valósághoz. A kötet pedig – főként, ha a kurátor reményeit beváltva valóban kétnyelvű kiadásban jelenik meg tavasszal – nemcsak a külföldieket hozhatja közelebb a bennfentesség érzéséhez, de a helyieket is rácsodálkozó turistává teheti egy kicsit.

 

OROSZ SÁRA