A múlt, amely nem múlik el

Hébe-hóba akad nézhető film is a tévében. Most, amikor a brit oroszlánból csak a farka maradt függönyhúzó bojt gyanánt, nagyon kedvelem a viktoriánus gyarmati korra visszarévedő önironikus, már-már maróan szarkasztikus angol filmeket. Pedig Nagy-Britanniában nagy becsben áll a tradíció; most csak a királyi családot és a műgonddal ápolt gyepet említem. Dominique Moisi professzor Kínát érintő véleményében (2009. november 7.) mintha nem tudná, hogy a tradíció históriai kulcsfenomén. Amelyet Mao igencsak újjáformált. Kína dinasztiák uralta, hatalmi harcok szabdalta, de lenyűgöző kultúrájú, független birodalom volt, amíg a túltengő felsőbbrendűségi tudatú fehér gyarmatosítók meg nem rokkantották. Nankingi szerződés, két ópiumháború stb. (a japánokat zárójelben hagyom). Mao Ce-tung nevéhez kötődik a történelmi bravúr, helyreállította a birodalmiságot, megvetve egy új, büszke tradíció alapjait is. Uralma kezdetén megszűnt a korábban gyakori éhínség, amit aztán doktriner ötleteivel ismét a népére szabadított. Ám sem ez, sem egyéb negatív cselekedetei fikarcnyit sem ártottak legendájának. Hatalmas portréja ott függ a Tienanmen téren, maradandóan, még sokáig. Utódai eszméitől jócskán divergáltak, és egy erősen centralizált hatalom birtokában lenyűgöző sikerességgel az evolúciós kapitalizmust építgetik, s ante portas az új szuperhatalom! Tibet? Ujgurok? Kivégzések? Ezek a mi feledékeny, kifinomult felfogásunkat irritálják, de aki a történelmet ismeri, tudja, hogy olykor ilyen módinak volt – és most van – „rendelt ideje”. A francia professzor a Harvardon kínai hallgatókat nyüstöl. Cikkében a Vichy-korszak „emésztgetésére” is kitér. És Indokína? És Algéria? Kínában a történelmi közelmúlt hüvelyezgetése még nem aktuális penzum. Majd. Idővel. Abu Graib után én a jogállamiság kérdését sem feszegetném...