Ki viszi át?

„Nehéz szatírát nem írni” (Juvenalis). Valaha gazdag élclapkultúrájú honunkban a rendszerváltás óta ez a műfaj még annyira sem létezik, mint a kádári „átkosban”, amikor parabolisztikus trükkökkel olykor utat tört magának. Helyettesítik oda-vissza otromba kirohanások. De már kirajzolódnak az egérutacskák. A majdani, remélhetőleg boldogabb utókor polgárai bízvást kuncogni, sőt hasukat fogva hahotázni lesznek kénytelenek a 20 év akkorra összeállt históriája olvastán. Patakvér Józsi bácsi! Tocsik! Zuschlag! Kuncze mint rádiós celeb! Bár arról lekésett a HVG, hogy Dávid Ibolya EU-csillagos babakocsiban tolja a bajszos kisdedet, kárpótolta magát azzal, hogy az izgalmas múltú ara cipeli át a küszöbön új férjecskéjét. Pazar fotótrükk a címlapon (HVG, 2010. január 23.). A készülő(?) frigyről – és az emellett zajló politikai „promiszkuitásról” – részemről csak ennyi: „Szó bennakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik” (Arany). A bejáratott polgári demokráciákban a pártok a társadalmi csoportok (osztályok) érdekeit érvényesítendő, történelmileg elhúzódó folyamatban szervesültek. Nálunk egyetlen rendszerváltó alakzat sem épült efféle korallzátonyra, a szocdem gúnyába átöltözött, ám csupa nómenklatúrásból álló MSZP végképp nem. Itt egymással vetélkedő – szédelgőkkel, doktrinerekkel és karrierlovagokkal is itt-ott megtűzdelt – értelmiségi csoportok a nyugati ideológiai-politikai mintákat szajkózva ajánlkoztak fel pártnak, jövőnek, demokrácia- és piacgazdaság-fundálóknak. A következmény ismeretes, és még jó ideig ettől fogunk koldulni.