Az őr arról tájékoztat, hogy a HM külön engedélye nélkül nem engedhetnek be senkit, és nem adhatnak ki semmilyen információt. Felvilágosítást az építésvezetők adhatnának. Kisvártatva előkerülnek, s az egyikük felajánlja, hogy sisak felvétele ellenében körbevezet, de hangsúlyozza, hogy sajnos semmilyen információt sem áll módjában kiadni. - A Műértő kritikusa az épülő, új '56-os emlékművet próbálta megtekinteni.

„Rajtakaptál, nincs történet,
Nem vár itt semmi téged.
Egy film sem azért ér ősszel véget,
Hogy hideg szél fújja a széked.”
(Kispál és a Borz: Rajtakaptál)

© i-Ypszilon csoport
1. „történet”:

A Városligeti fasor felől, a pompásan reanimált és újraértelmezett MÉMOSZ-székház domborművei mellett elhaladva átkelek a zebrán, hogy a Felvonulási térre érve megtekintsem az épülő központi 56-os emlékművet. A felvonulásról természetesen eszembe jut (emlék) a közelben lévő volt gimnáziumom, ahonnan a hetvenes évek elején rendszeresen kivezényeltek minket nagyobb állami ünnepeinkre felvonulni, sőt még az élesben való felvonulás előtt a felvonulást és integetést gyakorolni (próbaintegetés): melegítő (mackó!), tornacsuka, esetleg kellékek („Bán, ne lóbáld annyira!”), amelyekkel színessé, esztétikussá s ugyanakkor fiatalosan dinamikussá tettük jelenlétünket; macskakő, trappolás, lihegés, anyázás, végül formaruhában diadalmas élesben integetés, na végre, mehetünk a Sportba napozni vagy (évszaktól függően) a Műjégre.

2. „történet”:

© i-Ypszilon csoport
1989 után (emlék), a városban (Budapest) futótűzként terjedt el egy Svájcból, egyéni utakon importált, Kreml nevű társasjáték, amelyet orosz emigránsok találtak ki és gyártattak le oly módon, hogy külalakra hajszálpontosan hozták a szovjet társasjátékok dobozainak és grafikai világának feelingjét. Az egész játék egy nagy, ironikus, sőt csúfondáros utófeeling volt, amely az elsüllyedt, összeomlott félmúlt boldog tudatában keletkezett. A játék alapszabálya a gerontokrácia volt, amely szerint vitás esetekben a többnyire 70 év feletti szovjet politikus játékfigurák között mindig az idősebb kerekedhetett felül. A játék célja természetesen egymás rafinált kicsinálása volt (melynek során tökéletesen leképeződött a Központi Bizottság hagyományos tevékenysége), s az nyert, aki november 7-éig életben maradt (amit pokolian nehezen s csak a legnagyobb furmányok, ármányok, illetve szerencse segítségével lehetett elérni), és a Párt első titkáraként három körben is integetni tudott a felvonulási tribünről. Míg a kortárs képzőművészetben jelentős vonulat a játék, történelem és emlékezet összekapcsolása (például Libera lego koncentrációs tábora vagy David Levinthal Mein Kampf, illetve The Wild West című munkái), itt ez az összekapcsolás egy társasjáték formájában jelentkezett, amely egy (immár múltbéli) életben megélt, valódi társasjátékot képezett le.

3. „történet”:

1998-ban (emlék), a városban (Berlin), amikor még javában épült a Potsdamer Platz, felmásztam az Info Box kilátójára, ahonnan szerteszét lehetett nézni, mint egy igazi kilátóból, csak éppen hegyek, völgyek és távolban zakatoló vonatok helyett magát az építkezést mint látványosságot és nevezetességet lehetett megtekinteni, amelyre a város, szemmel láthatóan és joggal, büszke volt. A kilátón kívül az Info Box még más célt is szolgált, amennyiben a belsejében meg lehetett nézni s el lehetett olvasni az építkezésre, azaz minden egyes készülő épületre vonatkozó dokumentumot (pályázati kiírások, bírálatok, nyertes pályaművek, makettek, társadalmi vita s más egyéb érdekfeszítő narratívák) az események kronológiájának sorrendjében. Újabb kirándulás a városban (New York) 2002 őszén, a WTC elleni támadás első évfordulóján, ahol külön épületet húztak fel, amelyből egyrészt a WTC hűlt helyén zajló építkezést lehetett figyelemmel kísérni, másrészt amelyben az emlékműre és az újonnan felépítendő épületkomplexumra vonatkozó összes dokumentációt tanulmányozni lehetett, természetesen a heves társadalmi vitára vonatkozó anyagokat is beleértve. Ugyanez történt később, 2004 nyarán, amikor egy hasonló kilátóra másztam fel a városban (Berlin), amelyet az akkor még épülő holokauszt-emlékmű mellé építettek, s amelyet hasonlóan részletes dokumentációval egészítettek ki. Mindhárom helyszín azt az érzést közvetítette az odalátogatónak, hogy rálátása van - konkrét és átvitt értelemben egyaránt - az eseményekre, amennyiben egy, a város életét és szövetét húsbavágóan érintő építkezést egyáltalán eseménynek tekint.


Zárt ajtók mögötti történések (Oldaltörés)


4. „történet”:

A zebrán átérek a túloldalra, ahol a drótkerítéssel gondosan körbevett építkezéssel találom magam szembe. Kívülről megkerülöm a területet, s abba az irányba haladok, ahol egy bejáratot és egy őrbódét látok. A készséges őr arról tájékoztat, hogy a Honvédelmi Minisztérium külön engedélye nélkül nem engedhetnek be senkit, és nem adhatnak ki semmilyen információt. Felvilágosítást az építésvezetők adhatnának, ám azok éppen nincsenek itt. Szerencsémre kisvártatva mégis előkerülnek, s az egyiküknek megesik rajtam a szíve, felajánlja, hogy sisak felvétele ellenében körbevezet, de hangsúlyozza, hogy sajnos semmilyen információt sem áll módjában kiadni az építkezéssel, illetve az emlékművel kapcsolatban, ezt ugyanis a leghatározottabban megtiltották nekik. Próbálok ártatlan kérdéseket feltenni, de mindegyiket fegyelmezetten elhárítja. Így aztán hallgatagon körbejárjuk a terepet, leveszem a sisakot, és megadom magam. Elmegyek.

E történetfragmentumok azt kívánják példázni, hogy ahhoz a térhez, ahol az új 56-os emlékmű épül, a kiszolgáltatottság, a titkolózás, a zárt ajtók mögötti történések, az emberek feje fölött meghozott döntések, az átlátszatlanság és az átláthatatlanság, a maszatolás és a politikai obszcenitás képzetei társulnak, és szerencsés lett volna ezeket 2006-ban nem tovább gyarapítani. Szerencsés lett volna az épülő emlékmű történetét (például a társadalmi vitát) nem elsikkasztani, szerencsés lett volna, ha nem az emlékmű beszélne el egy (félig elmondott és így hamis) történetet, hanem inkább az emlékműhöz vezető út lett volna a narratíva.

Pedig, legalábbis ami az emlékmű elhelyezését illeti, benne van a siker lehetősége. Állami, központi emlékműként valóban központi helyre került, nem úgy, mint a Holokauszt Emlék- és Dokumentációs Központ, amelyet lényegében egy félreeső gettóba, s ott is még további falak mögé zártak (többek közt egy zsinagóga falai mögé), mintegy azt sugallva, hogy a holokauszt az „ő”, azaz a zsidók, s nem a magyarok ügye. Az, hogy például Bostonnak előbb van központi holokauszt-emlékműve (és nem is akármilyen!), mint Budapestnek, sokat elmond a magyar állam és a magyar társadalom emlékezetpolitikájáról és emlékezetkultúrájáról, illetve annak csődjéről.

Ezzel „szemben” az 56-os forradalom, illetve annak központi emlékműve konszenzuálisan is a magyarok - minden magyar - ügye, s ennek megfelelően egy erős társadalmi és politikai konszenzust kell(ene) megtestesítenie. Ám, amint az várható volt, az 56-os szervezetek tiltakozásának eredményeképpen (lásd: a kormány „illetéktelen”, a mű „túl absztrakt” és nem a forradalom „valódi szellemét” fejezi ki) felépülhet a Műegyetemnél is egy alternatív emlékmű az alternatív emlékezet jegyében. Önmagában az alternatív emlékezet gondolatával nincs baj, hiszen az emlékezet mozgó, élő organizmus, amely korról korra, generációról generációra, illetve személyről személyre változik, változhat. Egy emlékmű ezért szólhat - ideális esetben - a történelmi emlékezet mára vonatkoztatható viszonyáról, ahelyett hogy egy megkövesedett, megmerevedett és kiüresedett szimbólumot formázna - és sajnos, nemritkán, éppen ez a helyzet. Ám az alternatív emlékezet gondolatának bizonyosan nem abban kell kifejeződnie, hogy a városban (Budapest) elvileg minden szavát felemelő, elégedetlenkedő szervezet kaphat egy saját és saját céljaira kisajátítható emlékművet (hiszen ha az egyik kapott, miért ne kaphatna egy vagy több másik is?). Hanem sokkal inkább egy olyan központi emlékműben, amelyik egy nyílt, társadalmi vita lefolytatása után, amennyire lehet, konszenzuálisan születik; egy olyan emlékműben, amelyik egy statikus és mitizált emlék puszta megőrzése helyett képes emlékezetet létrehozni, generálni, amelyik tehát elég nyitott ahhoz, hogy az eseménnyel kapcsolatos sokfajta emlékezetnek, gyászmunkának és feldolgozásmódnak adjon teret.

A Felvonulási téren épülő, az i-Ypszilon csoport által tervezett nyertes pályamű sajnos nem ilyen. Annak ellenére nem, hogy felettébb üdvözlendő és üdítő módon, szemmel láthatóan ismerik a kortárs emlékmű-építészet legjobb példáinak formai és gondolati nyelvét, sőt nemcsak ismerik, hanem beszélik is ezt a nyelvet (ami hazánkban már jóval ritkább). Ám ez a nyelvismeret kicsit emlékeztet Jim Jarmusch Törvénytől sújtva című filmjében a bolond kis olasz (Benigni) angol nyelvismeretére, aki ugyan bebifláz bizonyos idiómákat, szófordulatokat, de fogalma sincs arról, hogy milyen ezek stílusregisztere, illetve, hogy kinek, mikor és hol lehet ilyesmit mondani. A tudásuk ilyen módon mereven enciklopédikus, s nem válik aktív, organikus és kreatív tudássá.


Hűlt hely (Oldaltörés)


A meglehetősen repetitív, automatikus módon alkalmazott számszimbolikán túl (56 fokos ék, 2006 darab 23x23 cm keresztmetszetű oszlop, a 23x23 cm-es kockakő burkolat) - amely az ott lévő emlékezőre nincs semmilyen közvetlen hatással - nyilvánvaló az emlékműből kibontakozó, az emlékmű által elbeszélt narratíva. Ez arról szól, hogy a kallódó egyedekből (hátul még ritkásan, tétován álldogáló, rozsdás vasoszlopok) hogyan válik forradalmi, acélos erejű, egységes tömeg (a vasoszlopok fokozatosan egy acélból készült ékbe sűrűsödnek). Az anyagváltozás ugyan koncepcionálisan érdekes, ám konnotációs szempontból nem túlságosan szerencsés, ha egyéneket rozsdás vasdarabokként ábrázolnak (legyenek mégoly nyomorultak), a „vas és acél országára” való önkéntelen asszociációról nem is beszélve, ami némi akaratlan és hívatlan komikumot csempész az emlékmű pátoszába. Egy történetmesélő emlékmű problematikus voltán túl, a mű által elbeszélt narratívával az a baj, hogy a történet közepénél marad abba, mégis úgy tesz, mintha ez lenne a vége, s ezzel az emlékezetet, illetve az emlékezni akarókat félrevezeti, nem hagy teret a valódi megemlékezésnek és feldolgozásnak, megint csak szőnyeg alá söpri és láthatatlanná teszi azt, amit megmutatni lenne hivatott. A valódi, drámaian nyitott s a mai napig lezáratlan narratíva itt sajnálatosan el lett sikkasztva, illetve meg lett rövidítve - csakúgy, mint az ott emlékezni akarók.

„A Sztálin-szobor ledöntése volt az a meghatározó esemény, ami a forradalom szimbolikus kezdete, s jelen mű megtestesíti azt a dinamizmust, azt az erőt, ami akkor a különálló egyedeket változtatásra képes tömeggé egyesítette. Így a nemzeti egyetértés sajnálatosan ritka történelmi pillanatának jelképe is” - írják a nyertes pályamű bírálatában. 56-tal kapcsolatban „nemzeti egyetértésről” beszélni sem az akkori, sem pedig a mai viszonyokra vonatkoztatva nem helytálló. Az 56-os szervezetek által felrótt, reklamált formai absztrakció pedig nem azért probléma, mert (szerintük) a konceptuális, absztrakt művek nehezebben értelmezhetők, megközelíthetők, mint a figurális („emberibb”) alkotások, hanem azért, mert ez az absztrakció jó esetben üres és semmitmondó, rosszabb esetben hamis. A Műegyetemnél felállítandó alternatív, figurális emlékmű (Csíkszentmihályi Róbert) semmivel sem kevésbé absztrakt és semmitmondó, amennyiben egy, a szabadságot szimbolizáló s a tömegből kiemelkedő, erősen XIX. századi nőalakot formáz, mely mű ugyanúgy nem engedi be az aktívan emlékezni akarót, mint a Felvonulás téri (az oszlopok előbb-utóbb zárnak). Ezt a gondolatot csak felerősíti az az információ, mely szerint ez utóbbi művet a Műegyetem egy nem használatos kapuja elé kívánják felállítani, ami a nemzeti emlékezet perspektívájából nem sok jót ígér: se ki, se be.

Pierre Nora a „lieux de mémoire” (az emlékezés helyei) fogalmát a „milieux de mémoire” (az emlékezés közegei) hiányában és azok kompenzálásaképpen alkotta meg. E közeghiány nálunk konkrétan azt jelenti, hogy nem tudunk mit kezdeni nemzeti traumáinkkal, mert a trauma egy nem lezárható, nem mindig tetten érhető és lokalizálható, újra és újra visszatérő, kiújuló jelenség, amely - mint azt Andreas Huyssen is írja - emlékezés és felejtés, látás és nem látás, átlátszóság és átlátszatlanság, valamint a tapasztalat és annak hiánya határmezsgyéjén mozog, és mint ilyen folyamatos odafigyelést, foglalkozást igényel. Elbeszélés és mellébeszélés helyett kibeszélést és megbeszélést. Az 56-os központi emlékmű azonban ezt a folyamatot aligha szolgálja. Nem emlék-hely, amely helyet csinál az emlékezetnek és a trauma feldolgozásának, hanem inkább csak az aktív emlékezet hűlt helye. Amit megmutat, az egy súlyos hiány - de nem a tervezők szándéka szerint.

Bán Zsófia

(Az írás a Műértő októberi számában jelent meg.)

Műértő

Őrület a bázeli művészeti vásáron

Minden olyan volt, mint a múlt évben, csak még jobb! Így lehetne - elismeréssel és némi cinizmussal - jellemezni az idei bázeli vásárt. De lehet egyáltalán még jobb a világ legfontosabb és legsikeresebb művészeti vására, amelynek vezető szerepét - dacára a konkurencia minden erőfeszítése és utánzási kísérletének (lásd például a párizsi FIAC vagy az Art Cologne „modernizálását”) - senki sem fenyegeti?

Műértő

Műértő, 2006. októberi tartalom

Az elsikkasztott narratíva – az 56-os központi emlékműről, a pillanat a kor valósága? - 56 fotói és fotósai, holokauszt és képzőművészet – a magyar kultúra öncsonkítása, portré Angela Rosengartról. Mindez és még sok minden más a Műértő októberi számában!

Műértő

Stájer Ősz: Kortárs látogatók

Progresszív és radikális jellegűvé formálta az idei fesztivált az igazgató, Veronica Kaup-Hasler. Mint mondja, a Stájer Ősz „nem népszerű kultúrshow”, hanem a „kurrens, naprakész művészet nemzetközi platformja”; olyan művészeté, amelyet „nem mindig könnyű megérteni”. Ezzel szakít a nagyszabású, mindenekelőtt a populáris, közérthető, tömegeket vonzó és mozgató programok fogyasztását kínáló regionális fesztiválok gyakorlatával.

Kult

A kódolt véletlen

Moholy-Nagy Lászlót Man Ray mellett a XX. század legnagyobb hatású fotográfusaként tartják számon. Az akkor még újdonságnak számító színes fényképezéssel 1934-től haláláig kísérletezett. Color in Transparency címmel a berlini Bauhaus Archívum mutatja be Moholy-Nagy színes fotográfiáit - köztük portrékat, reklámokat, életképeket, absztrakt kompozíciókat -, amelyek először kerültek a nagyközönség elé.

Műértő

Bontott téglák Bábel tornyából

Mit gondoljon az ember, ha ötezer téglát pillant meg a Kiscelli Múzeum padlóján? Még azt is lehet tudni, hogy kereskedelmi céllal készült téglák ezek, ugyanazok, amikből mindenfelé falakat húznak fel. Nem a műalkotás számára előállított kerámiaidomok, de még csak nem is spéci falazóblokkok, hanem tömör, durván megmunkált téglák, csíkos az oldaluk a présgép nyílásától, és látszik, hol vágta el a kipréselt agyagot a hidraulikus kés.

Műértő

Műértő, 2006. szeptemberi tartalom

Bontott téglák Bábel tornyából - beszámoló Türk Péter legújabb művéről, konfliktus a Műcsarnokban, összeállítás a kulturális szféra intézményi változásairól, svájci aukciós körkép, látogatás az ART Basel 2006 kiállításon. Mindez és még sok minden más a Műértő szeptemberi számában!

Kult

Egy eredeti, vagy hamis Csontváry-kép kálváriája

Vita zajlik egy festmény körül. Egy cédrust ábrázol. Akik eredetiségét hangoztatják, Csontváry Kosztka Tivadar híres cédrus-képeinek előtanulmányát látják benne. Ha valódi, akkor az életmű egy hihetetlenül értékes darabjával állnánk szemben. Ha hamis, akkor egy szinte csak egy darab színes vászonnal. Voltak, akik meg akarták szerezni, vannak, akik nem veszik komolyan. A pro és kontra véleményeket a Műértő júliusi száma közölte.

Műértő

Bérbe adott emlékezet

A kettős megszállás, a náci és a szovjet terror a balti államok XX. századi történetének magva: az 1939-ben megkötött Sztálin - Hitler-paktum következtében 1940-ben szovjet uralom alá kerültek, 1941-ben a németek foglalták el, majd 1944-1945-ben a Szovjetunió kebelezte be mindhármat.