Kor-kérdés, avagy mi a kortárs művészet?

Az angol közalkalmazottak bérezését felülvizsgáló testület 1987-ben úgy döntött, hogy a Tate Galéria igazgatójának fizetését a nagyobb presztízzsel és gyűjteménnyel rendelkező Victoria & Albert Múzeum, valamint a Nemzeti Galéria vezetőinek javadalmazási szintjére hozza. Ezt azzal indokolták, hogy „a Tate igazgatójának a modern művészet rendkívül bonyolult problémájával kell szembenéznie”. Mintha legalábbis valamiféle veszélyességi pótlék illetné meg ezért.

Fergus Greer: Leigh Bowery, VI/31 1992, komputerprint, 152x123 cm. © Műértő

A hivatal azonban minden bizonnyal nem a kanonizált - és ezért intézményvezetői szempontból aligha problematikus - klasszikus modernizmus művészetére gondolt, hanem a kortárs képzőművészet útvesztőjére. Csupán művészettörténeti jártasság híján használta pongyola módon a „modern” kifejezést - ahogy teszik ezt sokan, amikor azt akarják kifejezni, hogy az urbanizáció kora óta született művekről van szó, szemben például a régi mesterek kategóriájával. Ami a modernizmust illeti, annak behatárolása sem könnyű feladat, hiszen a művészettörténetben modernizmusként számon tartott időszak, amely Manet-tól az amerikai absztrakt expresszionizmus kifulladásáig (többé-kevésbé az 1880-as évektől az 1960-as évekig) terjed, nem esik egybe az úgynevezett társadalmi modernitással, amely sok helyütt még ma sem lezárult folyamat. Ez kétségkívül aláaknázza a modernizmusról szóló diskurzust, arról nem is beszélve, hogy Magyarországon sokak szerint a mai napig a modernizmus az érvényes paradigma. Abban azonban egyetértés mutatkozik, hogy a művészettörténeti fogalmak lineáris kronológiájában a modernizmust a kortárs művészet korszaka követi.

De ki a kortárs művész? A Magyar Köztársaság Kormányának T/1754 7. számú költségvetési befizetésekről, köztük a képzőművészeti alkotások beszerzése alapján érvényesíthető adókedvezményről rendelkező törvényjavaslata szerint kortárs művésznek az a művész tekinthető - összhangban a személyi jövedelemadó-törvényben foglaltakkal -, aki a vásárlás évének első napján még élt.

A Christie’s aukciósház kevésbé volt szűkkeblű, amikor 1998. január elsejei hatállyal módosította művészettörténeti korszakolását. A kortárs definíciót ekkortól az 1970 után készült művekre alkalmazták, a kategóriából így kikerült alkotásokra pedig a „háború utáni” terminust kezdték alkalmazni. Ezt megelőzően - a megszokott művészettörténeti gyakorlattal párhuzamosan - az aukciósházak is a hatvanas éveknél húzták meg a korszakhatárt a kortárs művek esetében. John Lumley, a Christie’s XIX-XX. századi festmény osztályának vezetője szerint azonban tűrhetetlenné vált, hogy 40-50 évvel ezelőtt készült műveket „kortárs”-nak nevezzenek. A kategória Christie’snél történt 1972-es bevezetésének idején a szóban forgó kortárs művek legfeljebb 20-25 évvel az árverezésük előtt készültek, s Lumley szerint az 1998-ban életbe lépő új korszakolás ezt korrigálta, azaz a választóvíz a 20-25 év volt, és továbbra is az maradt. Autokratikus megállapítása ellenére Lumley jó érzékkel mutatott rá arra, hogy a kortárs művészetnek a mindenkori jelen kontextusába kell illeszkednie, ha úgy tetszik, azzal kell beszélő viszonyban lennie. A 20-25 évnél meghúzott határ önkényesnek tűnik, és elsősorban piacpolitikai megfontolások állnak mögötte, mégis érzékelteti a „kortárs” kategóriának azt a problémáját, amely az idő előrehaladtából, s így a nézőpont folytonos elmozdulásából adódik.

Arthur C. Danto a Művészet vége után (1997) című könyvében szintén a hatvanas évekre helyezi a modernizmus lezárulását és a kortárs művészet mint kategória megjelenését, ám a hetvenes évek végéhez köti az átmenet nyilvánvalóvá válását. Hosszú ideig a kortárs kifejezést a művészetben is szó szerint értelmezték, azaz szigorúan csak a „ma született bárányt”, az élő művészek által alkotott műveket értették alatta. Danto visszaidézi a negyvenes évek végét, amikor a Museum of Modern Artban bemutatott műveket kortárs műveknek érezte - ilyen értelemben kortárs mű volt az akkor készült modern alkotás is. A modernizmus korszaka után azonban a kortárs művészet fogalma revízióra szorult, és ez egybeesett a lineáris művészettörténet-írás, azaz az egyetlen hiteles narratíva illúziójának szertefoszlásával. Utópikus ideológiájának aktualitását vesztve a modern művészet stílusjegyeik alapján azonosítható izmusok konglomerátumává vált, a kortárs művészet pedig a párhuzamos narratívák megjelenéséhez kapcsolódó gyűjtőfogalommá.