Kor-kérdés, avagy mi a kortárs művészet?

Az angol közalkalmazottak bérezését felülvizsgáló testület 1987-ben úgy döntött, hogy a Tate Galéria igazgatójának fizetését a nagyobb presztízzsel és gyűjteménnyel rendelkező Victoria & Albert Múzeum, valamint a Nemzeti Galéria vezetőinek javadalmazási szintjére hozza. Ezt azzal indokolták, hogy „a Tate igazgatójának a modern művészet rendkívül bonyolult problémájával kell szembenéznie”. Mintha legalábbis valamiféle veszélyességi pótlék illetné meg ezért.

E gyűjtőfogalom gyengesége, hogy nem kapcsolódik stílusjegyekhez, így utat nyitott alfejezetek (például a posztmodern) megjelenésének. A művészi szabadságot kiteljesítő kortárs művészet kétértelműsége a formai stílusjegyek hiányában és a narratíva pluralitásában rejlik. Ezért aztán az egyetlen elvi megközelítés mentén megragadhatatlan kortárs művészet számos félreértésre ad alkalmat. Ilyen például, amikor pusztán a jelenidejűség kritériumát alkalmazva kortársnak nevezünk olyan műveket, amelyek egy már lezárt diskurzushoz kapcsolódnak. Meglehet, ezt a problémát is könnyebb történeti távlatból vizsgálni, párhuzamként vessünk hát egy pillantást a preraffaelitákra. Az 1848-tól működő művészcsoport az impresszionistákhoz hasonlóan radikális reformerként aposztrofálta magát, a fennálló művészeti intézményrendszer kritikájaként azonban a klasszikus és a historikus festészetet eszményítette. Lázadásuk és műveik meggyőző ereje, erkölcsi emelkedettsége az avantgárd jelzőre predesztinálta őket. A tettvágy azonban kevésnek bizonyult, a technikai innovációt nélkülöző illusztratív festmények inkább illeszthetők az akadémikus festészet, mint az avantgárd hagyományába. A preraffaeliták kihátráltak jelenükből; az ipari társadalmat elutasítva a múltban kerestek kapaszkodókat. A művészettörténet éppen a jelennel való kapcsolatuk hiánya és archaikus technikáik okán nem tekinti őket a modernizmushoz kapcsolódó diskurzus részének; művészetük zárvány maradt.

Hasonló módon a ma készülő, ám lezárt korszakok problematikájához kapcsolódó művek társadalmi értelemben nevezhetők ugyan kortárs műalkotásnak, de a szó művészettörténeti értelmében nem.

Az angol nyelvben talán némi zavart okoz, hogy a performance a köznyelvben előadást, a happening pedig eseményt jelent, e szavak mégis jól működnek a művészettörténet-írásban. Specifikus jelentésüket nem övezi afféle tanácstalanság, mint az a kortárs művészet kifejezés esetében megfigyelhető, amelynél a köznyelvi alkalmazás és a művészettörténeti olvasat nem vált el határozottan egymástól. Ezért a „kortárs” kifejezés értelmezése nem immanens, hanem az olvasótól, az interpretálótól függ. Művészettörténeti jártasság esetén tiszta a képlet: a hatvanas években kezdődő, még lezáratlan művészettörténeti korszakról beszélünk. A művészetelméleti alapoktól távolodva kezd beszűkülni az értelmezés - lásd a Christie’s korszakhatár-revízióját és 25 évre terjedő horizontját, illetve a magyar törvényi szabályozás egyévnyi látómezejét. Ha egy művész például tavaly elhalálozott, műve bármennyire is érvényes - vagyis korunk politikai és társadalmi problémáira reflektál -, a magyar hivatal nem tekinti kortárs műnek.

A 2005-ös Velencei Biennále német pavilonjában Tino Sehgal egy olyan munkát mutatott be, amely csupán abból állt, hogy a teremőrkosztümöt viselő szereplők a pavilonba lépőkre kiáltottak: „This is so contemporary, huh!” (Hű, ez annyira kortárs!) Sehgal műve mindennél jobban érzékeltette a kortárs terminus megkopottságát, Johannes Saar észt szakember szerint egyenesen annak szimbolikus és méltó temetésével ért fel. Saar tehát elérkezettnek látja az időt a „kortárs” terminus temetésére, de ezt aligha indokolja más, mint a kategória behatárolásának nehézkessége.

Talán éppen a tisztánlátás érdekében javasolta Danto a kortárs helyett a „poszthistorikus” terminus használatát, ez azonban nem akar szárnyra kapni. Így jobb híján továbbra is kortárs művészetről beszélünk, tovább küzdve a kifejezés összetett jelentésrétegeivel és ellentmondásaival.

Lehetséges-e, hogy ahogyan Danto és generációja számára a modernizmus jelen időből történelmi távlatba került és művészettörténeti kategóriává vált, a „kortárs” kifejezés is eltávolodjon köznyelvi jelentésétől és egy művészettörténeti korszakra vonatkozzék? Talán van remény. A yBa (young British artists) néven ismert művészcsoport tagjai már a középnemzedékhez tartoznak, mégis örökké „fiatalok” maradnak, hiszen a „young” jelzőt aligha fogja a jelenhez igazítva „old”-ra módosítani a művészettörténet-írás. Hasonlóképp a kortárs kifejezést is előbb-utóbb a tegnap művészeteként kell értelmeznünk. De hogyan hagyhatnánk magunk mögött egy olyan fogalmat, mint a kortárs, amely erős szálakkal kötődik a mindenkori jelenhez?

A dolgok állása szerint a kortárs művészettel való hivatásszerű foglalatoskodás valóban indokolná a veszélyességi pótlékot.

Csizmadia Alexa