Velence, magyar pavilon: az idő tényleg múlik

A filmkészítőként ismert Forgács Péter Col Tempo című munkája szerepel idén a nagy kortárs képzőművészeti seregszemlén, a Velencei Biennálé magyar pavilonjában. A Rényi András kurátorral közösen jegyzett munka egy eredeti náci fajbiológiai kutatási anyagra épül. A Műértő kritikusa Velencében járt.

Az 1998-ban a bécsi Természetrajzi Múzeumban megtalált náci fajbiológiai kutatási anyag – Josef Wastl fényképei, filmfelvételei, mérései, gipszmaszkok – képezi a 2009. évi Velencei Biennále magyar pavilonjában Forgács Péter installációjának (Col Tempo. A W.-projekt, kurátor: Rényi András) alapját. A több tízezernyi tételt kitevő anyagban hadifoglyok, zsidók és nem zsidók képei, mérési adatai szerepelnek. Az anyagból 1939-ben Wastl maga is „tudományos” kiállítást rendezett. Ennek a dokumentumegyüttesnek a művészi feldolgozására hívták meg bécsi szakemberek Forgács Pétert. A meghívást Forgács – aki filmjeiben a dokumentum, a talált fényképek és filmek felhasználásának egyéni felfogását dolgozta ki – nemzetközi ismertségének és elismertségének köszönheti. Egymás mellé szerkeszti a mikro- és makrotörténelem képeit, nem tünteti el a szerkesztettség nyomait sem, s mindehhez Szemző Tibor minimalista zenéje járul.

Forgács ismertsége a világban Esterházyéhoz, Nádaséhoz hasonlítható. A magyar pavilon kiállítását nagy várakozás előzte meg, Forgács Péter és a téma, az újonnan megtalált dokumentumanyag egyaránt fokozta ezt az izgalmat. Ráadásul faji, etnikai előítéletekkel foglalkozni manapság sajnálatosan időszerű. Hasonló problémákat vet fel Krzysztof Wodiczko a lengyel és Fiona Tan a holland pavilonban is, hogy csak az idei biennálénál maradjunk. Wodiczko és Tan saját bőrükön megtapasztalva tudják, mit jelent idegennek, másnak lenni.

Forgács Péter: Col Tempo - A W.-projekt; 2009 Részlet az installációból © Műértő

Pergőtűzben

A velencei kortárs művészeti seregszemlén a videóé lett a főszerep – tapasztalta meg a helyszínen a HVG munkatársa. A mozgóképesítő trendet diktáló alkotók közé tartozik a magyar Forgács Péter is. A HVG beszámolója a Velencei Biennále nyitányáról itt!

A magyar pavilon épületét kisebb részekre felosztó tárlaton különböző terekbe lépünk. Egy kis előszobába, ahol Giorgione Vecchiája, idős asszonya néz ránk, és egy Rembrandt önarcképeiből egymásba alakuló, öregedését kísérő sorozat, majd tovább a „múzeumba”, „archívumba”, „kutatóintézetbe”. Josef Wastl fényképeit, filmfelvételeit „múzeumi tárggyá” alakítja az installáció. Szándéka többet mondani annál, hogy a náci ideológia, az emberek megkülönböztetése szörnyű volt és szörnyűségekhez vezetett; többet akart, mint lekötni ezt az anyagot egy konkrét történelmi szituációhoz, és több kívánt lenni, mint egy sokadik holokausztkiállítás.

Nem kockázatmentes vállalkozás. Az egyetemes értékek lelepleződtek, kiderült, hogy bármilyen szépek is az elvek, valójában szűk értékrendet reprezentálnak. A magasabb, általánosabb szintre emelés jelen esetben az átesztétizálás, az esztétikai keretbe helyezés. Az arcképek, a foglyok és az „ellencsoport”, az őrök vagy helybeliek a „múzeumban” megfosztatnak korábbi kontextusuktól, az új kontextusra viszont semmilyen kritikai reflexió nem utal.