Velence, magyar pavilon: az idő tényleg múlik

A filmkészítőként ismert Forgács Péter Col Tempo című munkája szerepel idén a nagy kortárs képzőművészeti seregszemlén, a Velencei Biennálé magyar pavilonjában. A Rényi András kurátorral közösen jegyzett munka egy eredeti náci fajbiológiai kutatási anyagra épül. A Műértő kritikusa Velencében járt.

Belépünk a Galériának nevezett térbe, és Szemző Tibor zenéje máris arra invitál, érezzük a magasztos múzeumi, mauzóleumi hangulatot. Hiába oly nagyszerű Szemző, itt nem helyénvaló, sőt kimondottan zavaró, parancsoló a zene. Nem engedi, hogy a képek megszólítsanak. Vagyis a kiállítás maga is úgy tesz, ahogyan az oly sok kritika alá vont múzeum: kiveszi tárgyát eredeti közegéből, lecsupaszítja, megfosztja eredeti funkciójától, s egy másik összefüggésrendszerbe, a tradicionális múzeumfunkcióba kényszeríti bele. Az új kontextusba helyezés akkor izgalmas, ha nem megfosztást jelent, hanem újra értelmezést, az értelmezés kiterjesztését. Innen nézve hiábavaló Giorgione és Rembrandt behozatala is ebbe a közegbe – ugyanúgy, ahogy a másik emberi arcba pillantással töltött időről, az emberi arcról és az így megtapasztalt időről általánosságban, kliséink mozgósításával beszélni. Ismét csak kínálkozik a Fiona Tannal való összevetés, az ő portrésorozatában is „mozgó fényképeket” nézhetünk, de ő magára a műfajra is rákérdez: mi is történik, amikor egy arcot láttatunk.

© Műértő

A kiállítás Archívum-terében a megmozduló, tablósított fejek felidézik a táborok nyilvántartását, és itt valóban megdöbbentő hatást kelt a mozgás, és kényelmetlen, frusztráló érzést az áttekinthetetlenség, azonosság és különbözőség, az értelmezhetetlenség. Ez az a rész, amely meggyőzően szól az archívum destabilizálásáról, az archiválási elvek önkényességéről, értelmetlenségéről.

Sajnálom, hogy szinte elsikkad annak a fiúnak a története, aki ott volt a hadifogolytáborban, aki túlélőként saját maszkját tarthatja kezében, s most Forgács interjújában visszaemlékezik. Az idős férfival készült interjút alig tudjuk meghallgatni. Egy korábbi kiállításról már ismert, perspektivikusan torzított székek és a kis doboztér ugyanis nem engedik, hogy hozzáférjünk. Lehet, hogy ezek a székek a történelmi tudáshoz való hozzáférés nehézségeit, akadályait, a közvetlen, direkt tudás megszerzésének lehetetlenségét jelképezik, de sután konkretizálják ezt a valójában mentális akadályt. Ez történik azzal a résszel is, ahol három egymás felé fordított felületen megy – a kiállítás talán legérdekesebb része – három dokumentumfilm-töredék Wolsbergből, az áldozatok, a bűnösök és be nem avatkozók háromszögéről, a foglyokról, az őrökről és a „kutatókról”, illetve a helyi lakosokról. Érzékeljük ezt a kapcsolatot, de alig látunk valamit abból, ami pedig ma a legtöbbet mondja nekünk.

© Műértő

A kortárs nézőt gondolkodásra kell serkenteni, megfelelő információkat adni számára, hogy mozgósítani tudja a saját tudását is, és hozzátegye a látottakhoz. Felületet felkínálni számára, amelyre saját gondolatait vetítheti. Csak akkor jön ki kérdésekkel és kétségekkel gazdagodva. Sem Wodiczko, sem Fiona Tan nem szakad el a konkrét, lokális történettől, hangtól, nem egy „magasabb”, általános szinten beszélnek, a kortárs művészet mai nyelve nem ez. Egyébként Forgács Péter filmjeinek a nyelve sem. Az installáció zsúfolt, túlcizellált, túlságosan kitölt minden felületet, nem hagy szabadon semmit a néző számára. A korszerű installálás (amelyre Wodiczko és Fiona Tan munkája is példa), a lemondás akár több felvetésről, díszítőelemről (aranykeretről, tüllfüggönyről, kitömött menyétről és művészi maszkokról) annak szellemében, ahogyan korábban a Dunai Exodust láttuk a Ludwig Múzeumban, valódi hozzászólást eredményezhetett volna a Másikról, a kirekesztésről, megbélyegzésről szóló közbeszédhez, nem pedig a múló időről szóló gondolatokhoz. Arra már volt példa, hogy Forgács Péter egy filmjéből installációt készített. Lehet, hogy most fordítva kellene tennie, és megcsinálnia ebből a rendkívüli alapanyagból – az új interjút is felhasználva – egy kevésbé esztétizált filmet.

Turai Hedvig