Dupla vagy semmi élet: Robert Capa a Ludwigban

Hogy háromszáz millió sok-e, kevés, vagy éppen elég; hogy az a több mint ezer kép, amelyet a magyar állam megvásárolt, mennyit “ér meg”; hogy mi itt az érték, az egyidejű, autorizált kópia avagy a negatív, arról még sokáig vitatkozhat a fotós szakma. Az “egyszeri” látogató előtt azonban nagyszabású életmű rajzolódik ki, amikor Robert Capa kiállítását megtekinti a Ludwigban.

Talán mert előrevetíti minden utána következő háborús tudósítás, minden jövőbeni harc és halál mediatizált képét, mintha egy-egy Capa-fotó ezek őstípusa volna, szinte velük születik a modern értelemben vett sajtófotó. Az ismétlődés, az azonos helyzetek és az azonos helyzetekben létrejövő azonos emberi cselekvések, reakciók megdöbbentőek: c’est la guerre, nagyon primér módon ez motoszkál végig a látogató fejében. Előhívódnak a szülők és nagyszülők emlékei vagy éppen a saját emlékek, a sejtekbe, az idegrendszerbe ivódott képekkel. A kiállítással egyidőben újra kiadott regényes Capa-önéletrajz, a Kissé elmosódva (Slightly Out Of Focus, 1947) egy ponton valamiképp meg is fogalmazza ezt a tudósító kiábrándultságával: “1939 januárjában, mikor a fasiszták bevették Barcelonát, a francia határhoz vezető, nem egészen 200 kilométeres út csak úgy feketéllett az emberektől (...). A tömeg batyukat cipelve, felhólyagzott lábakkal vánszorgott a demokratikus Franciaország szabad földje felé. Az újságírók szétharsogták történetüket, amelyet én képekben örökítettem meg, csakhogy a világ nemigen érdeklődött irántuk, és röpke pár év elteltével más országutak tömkelegén más emberek tömege futott és menekült ugyanilyen csapatok, ugyanilyen horogkeresztek elől.”

Robert Capa. Gerda Taro fotója © Wikipedia

Capa Párizs felszabadulása után, túl Észak-Afrikán, Szicílián, a normandiai partraszálláson a Scribe Hotelben whisky-t iszik és a spanyol polgárháború menekültjeire gondol. Képei bejárták a viágot, de már nem törődik velük senki. Maga a fotográfus, a kitalált személy, Robert Capa is része ennek a mechanizmusnak, s a képeken – és az életrajzi könyvben is – tetten érhető a pillanat, amikor átfordul benne valami: a haditudósítás nem kaland többé, hanem kötelesség. Teher, amitől megszabadulni nem lehet. Aki ennyit látott, annak a tanúságtétel kötelező, a folyamatot tilos megszakítani, ahogy a dokumentumfilmben Capa barátja és társa a Magnum ügynökségben, Cartier-Bresson el is mondja: Must keep on, azaz muszáj folytatni.

Capa tényleg nem tudott meglenni a tudósító adrenalinszintje nélkül, őt a svájci üdülőhelyekről vagy a hollywoodi forgatásokról készült “pénzes munkák” nem elégítették ki. Az életrajzi magyarázat szerelme és kollégája, Gerda Taro korai halála, és onnantól a minden mindegy érzete. Az egzisztenciális magyarázat pedig az a bizonyos muszáj, ami az életnél is fontosabb. Éppenséggel a Kissé elmosódva című könyv lapjain is követhető a folyamat – még akkor is, ha Capa némileg hollywoodizálta az életét –: a pikareszk regény valami másba vált. A D-napon, a normandiai partraszállás első vonalában, a golyózáporban Capa megretten (“Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem...” – írja). Nem csoda, mondhatnánk, hiszen alig valaki élte túl az első sorokból. De nem csak erről van szó, amikor beveti magát egy tankcsapda mögé és a partot érés után visszamenekül egy hajóra, nem egyszerűen a halálfélelem érinti meg.