„Miféle csodálatos kórság ez?”

A régebben avantgárdnak (is) nevezett kritikai művészet az utóbbi években haldoklik. Ez egyrészt azért lehet így, mert egyre többen (művészek, kurátorok, gyűjtők) érdeklődnek utána, másrészt meg azért, mert ha végleg meghal, akkor fennáll a reális veszélye annak, hogy a művészeti világban és a szórakoztatóiparban tényleg nem lesz alternatívája a globális technokapitalizmusnak. A Műértő cikke.

A nekrofília bűnével kacérkodva mondanám, hogy Erdély Miklós és Birkás Ákos már mifelénk is eltemette az avantgárdot a nyolcvanas évek elején, de sírjai ott domborulnak a Tűzoltó utca környékén, és eszméi ott kísértenek a Liget, a Trafó és a Műcsarnok kiállításain. Sőt az AVIVA-díj idei és az AICA-díj tavalyi jelölései alapján még az is vélelmezhető, hogy a kritikai művészet ismét (vagy most először?) uralja a szcénát. Mi több, a „kritikai művészet” a Tranzit jóvoltából immáron a honi kritikai életben is markáns tényezővé válhat, Jacques Ranciere és Irit Rogoff, illetve magyar részről Erőss Nikolett, Hock Bea, Somogyi Hajnalka, Süvecz Emese és Zólyom Franciska munkásságára építve. A kérdés csak az, hogy miféle csodálatos kórság (hívőknek és szimpatizánsoknak: rettenetes gyógyír) ez a bizonyos kritikai művészet? Mit kritizál, miért és hogyan teszi ezt?

Kritikai művészet

A kritikai művészet azért nem avantgárd, mert - mint tudjuk - az avantgárd művészet halott - a kritikai művészet meg él. Amúgy - leegyszerűsítve - a kritikai művészetnek két, egymásnak szinte mindenben ellentmondó, mégis szinte mindig összemosott és összemosódó hagyománya van. Nagyjából ugyanabban a korban és miliőben mozogva és ugyanolyan fajsúlyos figurákat választva az egyiket Clement Greenberghez kötném, a másikat Guy Debord-hoz. Vulgármaterialista módon fogalmazva: az egyik esetben az eszköz a cél, a másikban a cél szentesíti az eszközt. Greenberg számára a médium specifikus jellemzőinek (például a festészet anyagának) esztétikus tematizálása jelentette a művészet csúcsát, Debord számára viszont a művészet csupán kisajátítható eszköz volt politikailag elkötelezett ideológiakritikája kifejtéséhez. Azzal együtt is, hogy valamikor és valahogy mindketten marxistának vallották magukat, Greenberg hitt a műtárgyban és annak autonómiájában, Debord pedig nemcsak nem hitt az autonómiában, de mélységesen le is nézte a kizsákmányoló, kapitalista látványipar kiszolgálóit (vagyis saját magán kívül nagyjából mindenkit). Greenberget a giccsel szemben definiált apolitikus, esztétikai szubverzió nyűgözte le, Debord-t viszont már a szubverzió esztétikája sem érdekelte különösebben, mert ha valaminek esztétikája van, az régen rossz.

Budapest tágabb vonzáskörzetében a médiumspecifikus (kritikai) művészet greenbergi hagyományát bizony rendesen maga alá temette az avantgárd halála, és nem nagyon látszik ki a médiaművészet és a konceptuális művészet címkéi alól. Már csak azért sem, mert a médium kitüntetett vizsgálata mindig magára vonhatja az árufetisizmus vádját, amely egy antikapitalista és posztmarxista miliőben komoly kockázatokat rejt magában. A kritika szituacionista értelmezése viszont 2001 óta reneszánszát éli -- és nem a meg nem valósult Űrodüsszeia miatt. Antonio Negri és Michael Hardt Birodalma a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni támadással és a terrorizmus elleni háború Abu Ghraib-i képeivel olyan testet öltött, amely új és végtelenül lehangoló értelmet adott a késő kapitalista társadalmi rendszernek és a képi fordulatnak egyaránt. Így a Kádár-rendszer antikapitalizmusától kellő távolságban Magyarországon is divat lett a fennálló „birodalmi” világrend és a kizsákmányolt modern szubjektum kritikája. Az AVIVA-díj, a „magyar Turner Prize” válogatása is a kritikai művészet dominanciáját hozta a 40 alattiaknál, de -- polarizálva -- Mécs Miklós, Kaszás Tamás, Csákány István és a Kis Varsó politikájával szemben ott áll Uglár Csaba, Kokesch Ádám és Benczúr Emese esztétikája. Ráadásul a társadalom-, illetve a médiumtudatosság dominanciájának kérdése sokszor csupán nézőpont kérdése, és könnyen tűnhet mesterséges, életidegen dichotómiának.

Uglár Csaba: A bútorok bejövetele, 2009 © Műértő