„Miféle csodálatos kórság ez?”

A régebben avantgárdnak (is) nevezett kritikai művészet az utóbbi években haldoklik. Ez egyrészt azért lehet így, mert egyre többen (művészek, kurátorok, gyűjtők) érdeklődnek utána, másrészt meg azért, mert ha végleg meghal, akkor fennáll a reális veszélye annak, hogy a művészeti világban és a szórakoztatóiparban tényleg nem lesz alternatívája a globális technokapitalizmusnak. A Műértő cikke.

Akhilleusz teknősbékája

Nem akarnám rapid módon mennybe meneszteni Mécs Miklóst, de ha musical készülne az életéből, akkor akár még szupersztár is lehetne belőle. Olyan képzőművész-szupersztár, akinek nincsenek is „igazi” művei. Persze ha volnának, akkor se lehetnének, hiszen Mécs nem konceptuális művész, hanem ha már valami, akkor szituacionista, akinek nem is lehetnek ilyen-olyan fetisizált képei. Tehát jó lenne, ha a következő díja alkalmából nem Beuys-bajuszt ragasztana, hanem Guy Debord emléke előtt tisztelegve megírná kommentárjait a SZ.A.F. (Szájjal és Aggyal Festők) manifesztumparódiájához. (A józanság kedvéért megjegyzem: nem muszáj valakinek a spektákulum társadalmáról olvasni ahhoz, hogy antikapitalista ideái legyenek.) De lássuk a sikertörténetet! A 2007-es Prima Primissima-díj bankjegyeiből készült az Akhilleusz és a teknősbéka, amely AICA-díjjelölést eredményezett, és beütött egy Herczeg Klára-díj is (a SZ.A.F.-fal közösen). Majd idén egy díjjal felérő AVIVA-jelölés, amelynek visszautasítása Major János-díjat hozott St.Auby Tamás jóvoltából, aki bizonyára értékelte tanítványa kritikai gesztusát, illetve azt, hogy Mécs neki ajándékozta eddigi leghíresebb melóját (illetve annak „értéktelen” részét), a Prima Primissima-díj bankjegyeiből álló pörgetős filmet. Mécs és a SZ.A.F. a maga módján már ünnepelt is egy jót egy immediatista potlachnak keresztelt osztálytalálkozó keretében a Lajos utcában, Hakim Bey nomád filozófiájának üdítő árnyékában. A kiállítás enyhén szólva is efemer produkciónak sikeredett (Műértő, 2009. szeptember), de legalább megidézte az ontológiai anarchia legismertebb teoretikusát , aki Debord-hoz hasonlóan a médiában és a medialitásban látta a globalizált kapitalizmus egyik legnagyobb rákfenéjét.

De mit csináljon egy képzőművész ebben a lehetetlen helyzetben, amely a személyességet és a közvetlenséget jelöli ki az egyetlen elfogadható emberi és művészi alternatívaként? Nagyjából két lehetősége van: vagy belead mindent és bulira veszi az egészet, ahogy Horváth Tibor tette a Liget Galériában O2 című kiállításával, vagy pedig radikálisan „kivon” minden esztétikát a művészetből és politikává teszi azt, mint Erhardt Miklós néhány héttel később ugyanott, a maga szívszorító és lehangoló retrospektívjével (Műértő, 2009. október). Horváth Tibor fogta magát és sorstársait (Bodó Sándor, Mécs Miklós, Uglár Csaba, St.Auby Tamás) és elviccelődött a művészettel és a műtárgyakkal kapcsolatos társadalmi és szakmai elvárásokon. Erhardt viszont jó szituacionistaként, a politikai elkötelezettséget halálosan komolyan véve (mert azt csak így lehet és csak így érdemes) megmutatta, hogy hová vezet a műtárgyakat és a művészeket egyaránt fetisizáló látványtársadalom radikális kritikája: a Big Hope-on (Erhardt és Dominic Hislop közös projektje) és Giorgio Agambenen keresztül a Liget diavetítőjéhez.

A kentaur lova

Szentjóby Tamás és a Société Réaliste legújabb, isztambuli szereplésének apropóján (írásunk az 1. oldalon) venném kölcsön Aknai Katalin régi, Gyenis Tibornak szentelt metaforáját. A „kentaur lova” számomra a médiumról szól, arról a médiumról, amelyet Mécs és Horváth megaláz, Erhardt pedig politikai filozófiává alakít. Nekem viszont művészettörténészként nehéz szabadulnom attól az elvárástól, hogy valami akkor képzőművészet, ha a maga specifikus médiumán keresztül reflektál a társadalmi valóságra. Szóval a kentaurt éppenséggel a lova teszi kentaurrá. Tehát a kritikai művészet ellentmondásos szókapcsolatában szerintem a művészet a hangsúlyos, nem pedig a kritikai elmélet, legyen az bármily magasztos. És ha mondjuk aljas módon kivonnám a Kentaurból és a Cultural Statesből az ideológiát, vagyis Szentjóby költészetét, illetve a Société Réaliste kulturális politikáját, akkor képileg egyáltalán nem lennének messzire attól a vizuális kultúrától, amelyben keletkeztek.

Az a bizonyos kreatív jel--zaj-távolság (ahogy a technofil és antihumanista Friedrich Kittler mondaná), amely az innovációt és a progressziót jellemzi, jóval markánsabb például Kaszás Tamás és Csákány István egyes műveiben. Kaszásnál egyértelműen a műcsarnoki installációt (A növények tanácskozása) érzem mediálisan is innovatív melónak, míg Csákány esetében nekem A holnap dolgozójánál jóval erősebb mű a Lomnici-csúcs rekonstrukciója vagy a műcsarnoki Terasz. Kaszás régi kutatója a szocialista vizuális kultúrának, épp ezért volt tőle üdítő látvány és tulajdonképpen az emlékezésre fókuszáló kulturális politika (vagyis az emblémás faliújságok) esztétikai kritikája egy orosz konstruktivista ihletésű és utópikus elkötelezettségű mű megépítése.

Kaszás Tamás: A növények tanácskozása, 2009, Installáció © Műértő