Varázslatos ékszerek nyomában

A Galerie Olga Biró a kortárs ékszerművészet egyik legfontosabb európai központja. A csaknem két évtizedes múltra visszatekintő galéria egyszerű környezetben, a luxust és a high-tech dizájnt szándékosan nélkülöző helyiségben működik, ahol csak az ékszerek kerülhetnek a figyelem középpontjába.

Sokan azt gondolják, hogy a fiatal generációk nyitottabbak a kortárs ékszerre. Nekem viszont az a benyomásom, hogy a kortárs ékszer legnagyobb bázisa egyelőre az a korosztály, amelynek tagjai a hatvanas években voltak fiatalok, s a fogékonyságuk és különleges ízlésük mellett választásaikban az is szerepet játszik, hogy mára olyan egzisztenciát építettek ki maguknak, amelyet nem szükséges mindenki által ismert luxusmárkákkal megtámogatni.

O. B.: Így igaz. A mai fiatalok, de a társadalom egésze is konzervatívabb lett. Az a fiatal generáció, amelyik már karriert csinált, a tradíciót - a mi esetünkben a hagyományos ékszert - kapaszkodónak tekinti. Éppen ezért fontos, hogy akik kortárs ékszert gyűjtenek, multiplikátorként működjenek. Egyik gyűjtőm, aki magas pozícióban dolgozik, azt állítja, hogy az első dolog, amit megnéz egy nőn, az ékszere. Egyszer asszisztenst keresett, s jelentkezett hozzá egy negyvenes, több nyelven beszélő, diplomás hölgy, aki elegáns kosztümben, egy szép gyöngysorral a nyakában jött a felvételi beszélgetésre. A gyűjtő meglátta, és azonnal elküldte. Az elutasítás oka a konvencionális ékszer volt: nem olyan munkatársat keresett, aki beilleszkedik a világba, aki tökéletesen alkalmazkodik a körülötte fölmerülő elvárásokhoz, hanem olyat, akinek víziói vannak, aki képes és mer változtatni a dolgokon.

Mindenkinek illik az egyéniségéhez a kortárs ékszer?

O. B.: A vásárlóimat soha nem látom dizájner kosztümben, mert az ékszereik nem illenének hozzá. A kortárs ékszernek olyan erőteljes a hatása, hogy tapasztalatom szerint leginkább erős egyéniségű, magabiztos emberek képesek viselni. A tárgyak többnyire nagyméretűek, olykor provokatívak, s a hordhatóságuk minden esetben az egyén belső szabadságától függ. Az etnológiai tanulmányainkból kiderül, hogy bizonyos kultúrákban akár húszkilós ékszereket is viselnek a nők, tehát a méretei miatt hordhatatlan ékszer objektíve nem létezik. Biztos, hogy egy kortárs ékszer másképp kommunikál egy világvárosban, mint mondjuk Nagykanizsán, de mindenképpen kommunikál. A viselése örömet okozhat, vicces lehet, megnevettethet, de el is taszíthat, akár védhet, hogy senki se szóljon hozzád.

Hogyan viszonyulsz a kortárs ékszer nemzetközi közegét meghatározó más galériákhoz, és milyen rendszerben dolgozol a művészekkel?

O. B.: A vezető ékszergalériákkal az egész világon nagyon jó a kapcsolatom. Konkurencia természetesen van, de mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a közönségnek ez jó. A művészekkel a képzőművészeti galériákhoz hasonló módon dolgozom együtt, mivel az ékszer esetében is egyedi művészeti alkotásokról van szó. Bár nincsen leírt szerződésünk, de a művészek pontosan tudják, hogy galéria nélkül nem tudnának dolgozni. A nálam már régóta kiállító kitűnő művészek - Robert Baines, Karl Fritsch, Gerd Rothmann, Manfred Nisslmüller - mellett a fiatalokat erős kritikával fogadom, s csak akkor rendezek nekik kiállítást, amikor az alkotásaik már tényleg elérik az általam elvárt szintet. A múltban például egy német művészt, Svenja Johnt többször elutasítottam, közben egyre jobbak lettek a munkái, így később foglalkozni kezdtem vele, ő pedig utólag megköszönte a csúnya komolyságomat.

Úgy tűnik, hogy nem elégszel meg „pusztán” a galériával.

O. B.: A galéria nem elég, a gyűjtőkkel még többet kell foglalkozni, ezért hoztam létre a Neuer Schmuck nevű alapítványt. Három éve működik, tagjai gyűjtők és művészetbarátok. Az a törekvésünk, hogy kiállítások és publikációk támogatásával elősegítsük a kortárs ékszer minél szélesebb körű megismertetését. A tagoknak műterem- és múzeumlátogatásokat, szakmai kirándulásokat is szervezek. Szerény tagdíjat szedünk, de időről időre kapunk kisebb pénzadományokat, amelyekkel egy-egy fiatal tervező érvényesülését segítjük.

A világ számos helyén rendezel kiállításokat, legutóbb hol jártál?

O. B.: Dél-Franciaországban, egy Nizza melletti kisvárosban, Cagnes-sur-Merben. Ez a hely nyaranta Európa egyik központja, ezért is javasoltam a városnak, hogy kortársékszer-kiállításokat rendezzünk - márpedig ezt Franciaországban, ahol a Cartier az ékszer, nem könnyű elfogadtatni. A város galériájában évente bemutatok egy-egy nemzetközi anyagot, legutóbb ausztrál ékszertervezők munkáiból válogattam. A tárlatokon túl Cagnes-sur-Merben egy kortárs ékszergyűjtemény építését is megkezdtük, a város minden kiállító művésztől vásárol.

Évekkel ezelőtt itt is próbálkoztál, de azóta nem tértél vissza.

O. B.: Két kiállítást rendeztem Budapesten, az egyiket a Goethe Intézetben, ahol német művészeket, a másikat az Iparművészeti Múzeumban, ahol nemzetközi anyagot mutattam be. Az elsőnek sikere volt, a múzeumtól azonban nem kaptam meg azt a támogató együttműködést, amelyre máshol számíthatok, és ez a kiállításra is rányomta bélyegét. Az újszerű művészeti irányzatok, stílusok elfogadtatásáért persze mindig nagyon sokat kell dolgozni.

A szélesebb közönség érdeklődésének hiánya csak Magyarországra jellemző?

O.B.: Egyáltalán nem. Világszerte a legkomolyabb képzőművészeti múzeumok nyitják meg kapuikat a kortárs ékszer előtt, a művészeti szakmai közeg befogadó, de az ékszerkiállítások más európai országokban sem mindig aratnak közönségsikert. Nem csodálkozhatunk, hiszen ez a műfaj eleve nem is a tömegnek szól, ahogy például Schönberg zenéje vagy Günther Uecker alkotásai sem. A tömegízlést inkább a dizájnékszer szolgálja, amely több ezer példányban is készülhet, s a tervező kiléte nem túl fontos. Több olyan tárlatot rendeztem, amelyen egyetlen tárgyat sem tudtam eladni, de folytattam, mert a közönségnek lehetőséget kell adni arra, hogy tanuljon, hogy megismerje a kortárs ékszert.

Látszik-e Münchenből, hogy Magyarországon is működnek ékszertervezők?

O. B.: Magyarországon óriási lehetőségek lennének, mert létezik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, ahol ékszertervezőket is képeznek. Franciaországban például nincs ilyen képzés. Érthetetlen számomra, hogy ennek ellenére én még semmiféle nemzetközi pályázaton nem találkoztam az ékszertervezést tanuló magyar diákokkal, fiatal művészekkel. Azok a hallgatók, akiket a Goethe Intézetben rendezett tárlaton megismertem, még azt sem tudták, hogy Münchenben évente megrendezik a Schmuckschaut, a világ talán leghíresebb kortársékszer-kiállítását, ahol egy nagyon erős nemzetközi zsűri választja ki a több száz jelentkezőből az ötven résztvevőt. A számítógép és az internet korában annál is érthetetlenebb ez a jelenség, mert a cseh, a szlovák és a lengyel művészek folyamatosan jelen vannak a kortárs ékszer európai vérkeringésében.

Spengler Katalin