Bélyegszakértés magyar módra: mesteri hamisítványok

A bélyeggyűjtés világában kevésbé járatos külső szemlélő is tudja, hogy a bélyegnek titulált apró kis papírdarabkák között a mindennapok közönséges postabélyegei mellett számos értékes ritkaságot tart számon a világ. A kísértés ezek hamisítására kezdetektől fogva tetten érhető, a hamisítás elleni küzdelem pedig a filatélia állandóan napirenden tartott feladata. A Műértő cikke.

A hamisítók esélyeit mind a mai napig a gyűjtői birtoklási vágy, a nem kellő hozzáértés, valamint a hiszékenység táplálja. A hamisítás fő indítéka pedig szinte mindig a könnyű haszonszerzés. Kivételként említhetjük ugyan néhány hamisító zseni azon szándékát, hogy megmutathassák a világnak képességeiket - a jellemző azonban nem ez, hanem mások jelentős anyagi előnnyel járó félrevezetése.

A filatélia témakörében két alapvető hamisítási forma létezik. A posták kárára elkövetett hamisítás kevésbé gyakori, jóval többször fordul elő a gyűjtő megvezetését célzó utánzat, javítás vagy éppen csekély értékű újnyomat hamis bélyegzéssel való ellátása. Ez aztán valódiként vagy hibátlannak titulálva kerül gyűjtői forgalomba. Számos örökös csalódott arcát láttam már, amikor a családi hagyatékban fellelt, a katalógusokban sok-sok számjeggyel jegyzett klasszikus külföldi ritkaságról kiderült, hogy a hatalmas értéknek vélt svájci, ónémet vagy éppen újfundlandi bélyeg csak értéktelen utánzat.

E kellemetlen meglepetés lehetősége csak egy szempont annak belátásához, hogy a filatelisták kárára „gyártott” hamisítványok kiszűrése a gyűjtőtársadalom fontos, mondhatni, alapvető feladata. Kevesen vannak, akik ezeket a szakmai kulisszatitkokat megfelelő mélységben ismerhetik, és kötelességük, hogy segítsék a hozzá nem értőket. Mielőtt azonban ezt a fontos kérdést boncolgatnánk, ejtsünk szót a hamisítás másik fő területéről, a posta kárára elkövetett hamisításokról. Ez esetben beszélhetünk egyszeri, egyedi próbálkozásokról, kétszer felhasznált vagy részekből összerakott, esetleg lemosott bélyegzésű bélyegek csalárd felhasználásáról (hosszasan lehetne sorolni a gyakran csak gyűjtői játéknak minősíthető példákat). Ezek azonban inkább apró csínyek, a fogalom ténylegesen és elsősorban a postai értékcikkek tömeges hamisítását és felhasználását takarja. Ilyesmi jóval ritkábban fordul elő, mint a gyűjtők megtévesztését célzó hamisítás, viszont általában nagy a volumene. Bár erre már a klasszikus időkben is találunk példát (ilyenek az 1850-es milánói és veronai hamisítványok), Magyarországon a jelenség először csak az 1920-as évek vége felé fordult elő, a pengő-filléres forgalmi bélyegek hamisítványainak postai forgalomban való nagyobb mennyiségű használatánál.

Az 1926-os pengő-filléres forgalmi sorozat bélyegeit kőnyomással hamisította egy bűnbanda, és a 8 és 16 filléreseket egy trafik közbeiktatásával forgalomba is hozták. Ezek a felhasznált hamis bélyegek értékesebbek, mint az eredetiek, mert kevesebb maradt fenn belőlük. A történelem persze ismétli ömagát: jó fél évszázaddal később az atlantai olimpia 50 forintosát hasonló módon hozták forgalomba közelmúltunk vállalkozó szellemű hamisítói. Az előbb említett példa is jelzi, hogy még azzal a furcsának tűnő ellentmondással is szembe kell néznünk, hogy a hamisítványok, ha azok a filatélia történelmének részeivé váltak, gyakran értékesebb gyűjtési objektumok, mint eredeti megfelelőik. Ez olykor a gyűjtők kárára készített hamisítványok esetében is előfordul, a posta kárára elkövetett csalások esetében viszont szinte minden esetben így van.

A hamisítási kedv nagyobb, ha a hamisítás egyszerűen végrehajtható. A kísértés a felülnyomott bélyegek esetében a legnagyobb. Erre a leginkább az I. világháborút követő megszállási (helyi) kiadásoknál találunk szinte megszámlálhatatlanul sok példát. De a békeidő értékesebb felülnyomatai is megkísértették a hamisítókat - pengő-fillér provizórium, 1952-es MABÉOSZ-bélyeg -, bár hozzá kell tennünk, hogy az idézett esetekben a tényleges hamis bélyegek száma a közhiedelemtől eltérően nem nagy. Az 1956-os soproni „Hazádnak rendületlenül…” felülnyomás egyértelműen hamis példányait gyakran egyesült államokbeli szakértők tanúsítványaival láthattuk viszont külföldi árveréseken, sok ezer eurós kikiáltási áron.

Napjaink sokszorosítási technikáin felbuzdulva a hamisítók is új lendületet kaptak. Gyönyörű „penny black” kollekciót láttam nemrég (két-három tucatot) a Bélyeggyűjtők Házában, a baj csak ott volt, hogy nagyítóval azonnal láthatóvá váltak a nyomtatópatronok zöld és piros színű komponensei, holott a bélyeg egyszínű fekete. Olykor persze a modern technika csodái sem kellenek, elég egy kis fény vagy vegyszer, és máris átverhető a gyanútlan gyűjtő. A leggyakoribb az aranyszínű felület vegyi kezelése, de az érzékeny sárga és piros színösszetevők is eltávolíthatók, sőt néha - napfény vagy neonfény hatására - természetes úton is „elfogynak”.

Azt gondolhatnánk, hogy a hamisítók próbálkozásaival szemben a gyűjtők szervezetei vagy az érintett hatóságok hatékony lépéseket tesznek. Kétségtelen, hogy a törvények szigorúan kezelik a hamisítást. A baj inkább az, hogy ugyanez a határozottság nincs meg azokban, akik felelősnek tekinthetők a szépszámú hamisítvány tartós és komolyabb következmények nélkül piaci, sőt aukciós jelenlétéért. Ennek persze számos oka van: a tudatlanság és a képzetlenség, a szocializmus keményebb évtizedei alatt derékba tört hagyományok és - sajnos - a felelőtlenség. A magántulajdon leminősítése, az értékes bélyegek veszélyeket hordozó birtoklása miatt hazánkban hosszú évekig nem volt tényleges szakértői tevékenység. A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége Bélyegvizsgáló Állomása (BÉVI) révén később lehetőség nyílt előbbre lépni, csakhogy ugyanakkor jelentősen csökkent az ennek hátterét adó szakértelem, nagy tudású gyűjtők és kereskedők távoztak a filatéliai életből és a piacról. És bár a gyűjtői szervezet legjobb szakértői is tévedtek olykor-olykor (noha a BÉVI a szakvéleményeket két független vizsgáló véleménye alapján adta ki), a szervezet akkoriban mégis mind külföldön, mind itthon tekintélynek örvendett.