Híres orosz műgyűjtők hagyatéka

Ambroise Vollard a századforduló Párizsában a műkereskedő új típusát testesítette meg. Egy időben az impresszionisták viharos fellépéseivel, az 1870-es évektől megnyíló galériák a műgyűjtők azon új generációjának igényeihez mérten szemezgettek a kortárs művészetből, akik társadalmi rangjukat már nem származásukkal, hanem tőkebefektetéseik, piaci manővereik sikereivel vívták ki.

A két moszkvai gyáros, Ivan Morozov és Szergej Scsukin nagyra törő ipari vállalkozásaiknak megfelelő merészségű festészet után kutattak. Új igényüket nem minden műkereskedő értette meg. Az impresszionistákkal és posztimpresszionistákkal a Durand-Ruel és a Druet galériák foglalkoztak, míg Vollard az 1890-es években a sokáig kinevetett Cézanne és Gauguin felfuttatásával szerzett hírnevet, majd nagy tételben felvásárolta a még ismeretlen Picasso korai képeit és a Fauve-okat. Őt 1907-ben Kahnweiler követte Braque és Picasso experimentális műveivel nyitva Párizs szívében polgárpukkasztó galériát. Ám nemcsak az ő megérzéseikre és kockázatvállalásukra tekint csodálattal az utókor. A Scsukinhoz hasonló nagytőkéseknek is kijár a tisztelet, akik képesek voltak koruk közízlésétől elvonatkoztatva radikálisan másba ölni pénzt és energiát. Annak ellenére így érzünk irántuk, hogy immár (legalábbis a szocialista barakkban) államosított közvagyonként gyönyörködünk szerzeményeikben, s ritkán merül fel bennünk a kérdés, hogy talán nem mindenben volt fair velük szemben a történelem, legalábbis ami a dolog jogi oldalát és kényszerű emigrációjukat illeti.

Claude Monet: Fehér vízililiomok, 1899 Fotó: Puskin Múzeum, Moszkva

Oroszországban a szentpétervári Ermitázson kívül a külföldi művészet legreprezentatívabb közgyűjteménye a fővárosban található, az Állami Puskin Múzeumban. A múzeum csak 1937-ben kapta nevét, de a moszkvai egyetemhez kapcsolódó szépművészeti gyűjteményként már 1912-ben megnyílt. Az ókori és távoli kultúráktól a közelmúlt európai művészetéig terjedő hatalmas tárgyi anyag, melyben csak a francia festészet 800 remekművet tesz ki, nagyrészt magángyűjtőktől származott. A modern, azaz az impresszionizmus utáni külföldi művészet az Ermitázsban is csak a moszkvai múzeumok 1930-1940-es évekbeli átszervezésével vált jelentőssé.

Az oroszoknak ma egyre inkább gondjuk van rá, hogy a nyugati múzeumokban hazájuk művészetén kívül az egykori orosz magángyűjtőkről is megemlékezzenek. Gondoljunk a londoni Royal Academy of Arts 2008-as vagy a Las Vegas-i Guggenheim Múzeum 2002-es elképesztő orosz tárlataira. Az idei vándorkiállítás a svájci Martignyból, a Pierre Gianadda Alapítványból érkezett Budapestre. A Courbet-tól Picassóig címet a pesti szleng Degas-tól Picassóig címűre változtatta, ami jóleső birtokbavételt jelez, s végtére elhanyagolható különbség, hiszen a legpontosabb korszakmegjelölés mégiscsak a Corot-tól Ozenfant-ig lenne. De kinek mondanának ezek a nevek bármit is a mai magyar kulturális életben? Foglalkoztat-e bárkit is a válságtól választásokig rohanó közéletben a hangulati tájfestészet vagy a széplelkű purizmus esztétikája?

Az 1860-1920 közötti hat évtized újító irányzataiból válogatott ötvenöt mű a francia művészet legdinamikusabb időszakáról nyújt körképet. Az izgalmakban, meredek váltásokban bővelkedő történeti periódust a kiállítás kellemesen és érthetően tagolva, nyolc részben mutatja be. Ahogy belépünk a sötétszürke termekbe, szinte felizzanak a francia kolorizmus gyöngyszemei. A modernizmus élharcosai: a realizmus, a Barbizoni iskola, az impresszionizmus, a szimbolizmus, a posztimpresszionizmus, a fauve-ok, a kubizmus és a posztkubista figurativitás is képviselve van a legnevesebb alkotók egy-két művével. Valóban felejthetetlen élményt nyújtanak ezek a mesterművek: az invencióba vetett hitünket adják vissza, amely - méltón a modernizmus embereszményéhez - a szabadság illúziójával ajándékoz meg, melyet hétköznapjainkban egyre fásultabban, ironikusan fogadunk.

A mindent elsöprő érzéki hatás miatt a néző nehezen szánja rá magát az önkritikára. Inkább hisz a visszafogott modernista installációban kibomló mesterműveknek, hagyva, hadd gyönyörködtessék, vezessék érzékeit és szellemét a világ legizgalmasabb képstruktúrái, mintsem a modernizmus kolonializáló árnyoldalát is érzékeltető katalóguson döbbenjen meg. Amelyben nemcsak a képek vannak önkényesen összeszabdalva, de a gyűjtéstörténet is egy véget nem érő sikersztorira van lebutítva, mely az államhatalom belterjes oázisából tekint szét, aktuális problémák és reflexiók nélkül.