Híres orosz műgyűjtők hagyatéka

Ambroise Vollard a századforduló Párizsában a műkereskedő új típusát testesítette meg. Egy időben az impresszionisták viharos fellépéseivel, az 1870-es évektől megnyíló galériák a műgyűjtők azon új generációjának igényeihez mérten szemezgettek a kortárs művészetből, akik társadalmi rangjukat már nem származásukkal, hanem tőkebefektetéseik, piaci manővereik sikereivel vívták ki.

A Guggenheim Múzeumban rendezett orosz kiállítás katalógusa legalább a titkos állami eladásokról nem hallgatott, melyek révén - részben az államosított emigránsok visszavásárlásai nyomán – Cézanne-, Picasso-képek kerültek az 1930-as években nyugati és amerikai gyűjteményekbe. A pesti katalógus - állítólag - tiszteleg az orosz műgyűjtők szelleme előtt, miközben örökösök követelik vissza (hiába) az államosított műtárgyakat, s ezt szóra sem méltatja. A néző persze azért eljut a kurátorok által ki nem mondott, ám a sorok között mégis feltett - értse, aki tudja - kérdésekig: magánügy vagy közügy-e híres mesterművek gyűjtése? Igazságszolgáltatás-e a magánkézbe visszaszolgáltatás? Kulturális, jogi vagy politikai kérdés?

Ivan Morozovot - aki a modern művészeti irányzatokat gyűjtötte rendszerességgel, szinte demonstratív számban - nem a képek bemutatása, azaz a köznevelés mozgatta. Palotája kapuit ezért soha nem is nyitotta meg a nagyközönség előtt. Szergej Scsukin azonban, aki elsők között ismerte fel az avantgárd fenoméneket, fontosnak tartotta az oroszoknak, a szegény sorsú festőknek is megmutatni őket. Malevics Scsukin kortárs francia gyűjteményéből merített ihletet. 1909-1914 között orosz mecénásának megrendelésére valósult meg Matisse számos radikális festői újítása, s Picasso sem kísérletezett volna oly felhőtlenül, ha Vollard és Kahnweiler nem bízhatott volna orosz vevőiben, akik palotáik díszítésére több mint ötvenet vásároltak fel az 1908-1914 között született primitivizáló és kubista képeiből.

Scsukin képtára 1907-1917 között a vasárnapi ingyenes látogathatóság nyomán válhatott az orosz avantgárd legközvetlenebb forrásává: Picasso 50, Matisse 37, Derain 16, Rousseau 7 vadonatúj képén álmélkodhattak a moszkvai Káró Bubi Társaság festői. Ez lett volna a titok, melyet valamennyi katalógus megpróbál megválaszolni? Scsukin évtizednyi gyűjtés révén Monet-kal tapétázta ki zeneszalonját. 1903-1910 között Vollard irányításával Gauguin, Cézanne és Van Gogh felé fordult (ebédlőjében 16 Gauguint helyezett el), majd 1906-1908-tól Matisse, Picasso s Henri Rousseau művészetének igézetében élt. Kedvenc időtöltése volt, hogy végigjárja a Louvre egyiptomi gyűjteményét. Ez alapján könnyebben fogadta Cézanne és az avantgárdok új képépítési gyakorlatát. Együtt élt és érzett a művekkel, de gondja volt arra is, hogy ezt a közösséggel megossza. Ennek ellenére meg kellett élnie, hogy életművétől a nép nevében megfosszák.

Percig nem tagadom: számomra a közgyűjtemény a szimpatikusabb forma, szemben a zárt típusú magángyűjteménnyel, amely inkább kincsnek, semmint esztétikai élvezeti tárgynak tekinti a képet. Az állami múzeumok azonban a „megőrzés érdekében” hajlamosak raktárak mélyére száműzni gyűjteményeik javát, s még mindig nehezen teszik kutathatóvá, láthatóvá, azaz szellemileg újrahasznosíthatóvá megszerzett tárgyi értékeiket. Ma már az alapítványi formával módot lehet találni arra, hogy akár állami múzeumban kapjanak helyet az értékes magángyűjtemények, ha a tulajdonosuk a befektetésen túl közérdekből, nevelés és gyönyörködtetés céljából adná gyűjtésre a fejét. S így maga a tulajdonos serkentheti kutatásra a művészettörténészeket, mint az jól nyomon követhető az amerikai kiállítási katalógusokban.

A magyar közönség utoljára 1978-ban láthatott a Puskin Múzeum gyűjteményeiből válogatást. Márpedig - ahogy ez a mostani alkalom is bizonyítja - az lenne számunkra a leggyümölcsözőbb, ha a kultúra területén is visszabontanánk az oroszokkal szemben felállított mentális falainkat, s módot lelnénk egyre több ilyen kiállításra. Ahogy a Szépművészeti Múzeum teszi, amelynek Régi Képtárából számos művet mutatnak be idén nyáron az orosz fővárosban. (Megtekinthető április 25-ig.)

Bizzer István