Választási plakátok egykor

2010. április 12., hétfő, 12:16 • Utolsó frissítés: 2010. április 12., hétfő, 12:21

Címkék: Műértő; baloldal; jobboldal; választási plakát; jelkép; nemzeti trikolór; sarló; kalapács;

A parlamenti választások közeledte az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárának munkatársait arra ösztönözte, hogy kiállítást rendezzenek a politikai kommunikáció történetét feldolgozó választási plakátokból. Az előkészületek során kiderült, hogy a jobb- és baloldali pártok választási plakátjai nemcsak stílusuk szerint, de ikonográfiailag is eltérők. Bármennyire is leegyszerűsítésnek vagy általánosításnak tűnhet első pillantásra ez a megállapítás, olyan kényes kérdéseket érint, amelyekről nem szokás beszélni. A jelenség mögött meghúzódó történelmi, művészetszociológiai okok felfejtése lehetőséget ad a politikai véleménytől független értelmezésre. A Műértő cikke.

A jobb- és a baloldal politikai kommunikációja a jelképrendszeren túl stílusában, a grafikus által választott előképek függvényében is eltér egymástól. A Bethlen István vezette politikai csoport elképzelései szerint a húszas években kialakult politikai rendszer két alappillére a biztonságos választójogi rendszer és a kormányzásból kibillenthetetlen, egységes párt. A bethleni berendezkedés mintaképe a dualizmuskori Magyarország volt: egy olyan demokrácia, amelyben a lakosság 5-6 százaléka rendelkezett választójoggal. Ezzel párhuzamosan a dualizmus kora a politikai plakátok képi világának is legfőbb mintaképévé vált. A századforduló gazdasági és kulturális virágkora a visszasírt békeidőket jelentette, amikor a szecesszió stíluseszközeit felhasználó (kereskedelmi!) plakátművészet a műfaj egyik csúcskorszakát élte. A KNEP említett hirdetése is a századforduló dekoratív, realisztikus plakátmodorát követi, mintha az avantgárd robbanás meg sem történt volna.

A jobboldali jelképrendszer alapelemei

Magyar címer: az I. világháború idején számos plakáton szerepelt a címer vagy annak részei. Tömör utalás a hazafias érzelmekre például a főalak mögött felmagasodó három domb, rajta a kettős kereszttel. Ekkoriban terjedt el a címernek az a verziója is, amelyen nem griffek, hanem angyalok között jelenik meg a koronát hordozó címerpajzs. Ez is illusztrálja a nemzeti és a vallásos ideológia és ikonográfia szoros összefonódását.

Nemzeti trikolór: a jobboldali plakátok kedvelt eszköze a nemzeti színek használata, a kép részleteiben, vagy akár az egész kompozíciót meghatározó módon. Egy figura kalapjára, hajtókájára tűzött szalag vagy egy kézben tartott, lobogó zászló is hangsúlyozhatja az adott párt elkötelezettségét.

Míg a baloldali plakátokon az ábrázolt figura általában a munkás, a paraszt vagy az értelmiségi, a jobboldaliakon inkább a nemzeti hovatartozás áll a középpontban. Ennek kifejezésére a legjobb eszköz a ruházat magyaros jellege, amely vagy a huszár-egyenruhára emlékeztet (sujtásos kabát, csizma, darutollas föveg, mint Manno Miltiades Előre! feliratú plakátján), vagy inkább a népviseletre, parasztos gúnyára hajaz (így például Unghváry 1920-as Magyarok! Egy táborba! szövegű hirdetésén).

További alapvető, jobboldali kommunikációt meghatározó jelkép volt a korona - előbb a királyság visszaállítását követelő pártok hirdetésein, később pedig a történelmi múltra való utalásként találkozhatott vele a nagyközönség.

A két világháború közötti korszak központi problémáját, a területi revíziót általában a Nagy-Magyarország-térkép jeleníti meg. Ehhez kapcsolódik néha az ország darabjait „elrabló” szomszédos országok gúnyos karikatúrája vagy az ország feldarabolásáért felelőssé tett „vörös rém”.

A századfordulóé mellett az I. világháború plakátjai váltak a korszak politikai hirdetéseinek mintáivá. A háború volt ugyanis az első olyan történelmi pillanat, amikor a konzervatív kormányzatnak szélesebb néprétegeket kellett meggyőznie. Nem mondhattak le a lakosság támogatásáról: a harcokat az önként jegyzett hadikölcsönökből finanszírozták. A háború idején döntően konzervatív, figurális, nemzeti szimbólumokkal telezsúfolt plakátok készültek. A baloldal először a tízes években, az általános választójogért folytatott harc során fordult a plakátolás eszközéhez. Biró Mihály ekkor készített számos olyan politikai hirdetést, amely hosszú időre meghatározta a baloldali ikonográfiát és stílust. (Fontos megjegyeznünk, hogy néhány újítását a húszas-harmincas évek jobboldali plakátművészei is átvették.) Ehhez kapcsolódott a külföldi, döntően baloldali avantgárd művészek plakátművészete, amellyel számos magyar alkotónak állt módjában megismerkedni.

Az eltérő fejlődés részben a történelmi helyzet következménye. A Tanácsköztársaság idején számos kiváló festő és grafikus alkotott plakátot (Bortnyik Sándor, Berény Róbert, Uitz Béla vagy Nemes Lampérth József), így ez a rövid időszak a magyar politikai plakát egyik kiemelkedő korszakának számít. A 133 napot követően a legtöbb baloldali művész emigrálni kényszerült; a Kassák-kör tagjai Bécsbe, sokan pedig Németországba mentek. Bortnyik a weimari Bauhaus hatása alá került, visszatérése után munkái és oktatási tevékenysége révén az ottani modernista plakátstílust honosította meg Magyarországon. Az emigráció pozitív következményeként számos jeles magyar grafikus került be a nemzetközi avantgárd véráramába, s integrálta a tanultakat a magyar művészetbe.
Ez a történeti háttér ad magyarázatot a kérdésre, miért különböznek olyan jelentősen a két világháború közötti időszak politikai és kereskedelmi plakátjai.

A Plakáttár anyagából Bakos Katalin által válogatott vándorkiállítás 2010 októberében mutatkozik majd be a Magyar Nemzeti Galériában. Ezeket a műveket letisztult formák, hatásos színek, tömör blokkbetűk és remek képi ötletek jellemzik. Fényévekre vannak tőlük az egykorú választási plakátok. Az ok kettős: egyrészt más grafikusok alkotásai - a Tanácsköztársaság művészei ugyanis elfordultak a politikai plakáttól -, másrészt megrendelőik elvárásai gyökeresen különböztek egymástól. A korszak festészetének helyzetéhez hasonlóan a modern törekvések mellett itt is megjelentek a múlt felé forduló, klasszicizáló törekvések.
A stílus és az ikonográfia kérdései mellett a kvalitás problémája is felmerül. A plakát értékét az határozza meg, mennyire hívja fel a figyelmet, és milyen szinten valósul meg benne a tartalom és a megformálás egysége - egyszóval: fokmérője a plakátszerűség. Ilyen szempontból a kommunista hatalomátvétel után készült politikai plakátok (körülbelül 1948--1949-től kezdve) a Horthy-kor jobboldali hirdetéseihez foghatóan gyengék. A merev, előretekintő, karakter nélküli figurák általában a jólét szimbólumaival túlzsúfolt kompozícióban jelennek meg, egy cseppet sem plakátszerű vagy hatásos képben (Tedesco Anna: Mi a Népfrontra szavazunk!).

A kvalitás szempontjából kiemelkedőnek tartom azokat a plakátokat, amelyek az 1945-ös választáshoz készültek. Alkotóik a két világháború közötti kereskedelmi plakátok számos grafikai újítását ötvözték a politikai üzenetek tömör megformálásával. Az induló pártok hirdetésein nagy színfoltok, hatásos feliratok és szlogenek, frappáns figurák szerepelnek. Különös egybeesés, hogy ez a remek plakáttermés a magyar történelem első - és még vagy 40 évig utolsó - szabad választásához kötődik.

A baloldali jelképrendszer alapelemei

Vörös kalapácsos figura: Biró alkotásának jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint Aradi Nóra A szocialista képzőművészet jelképei című 1974-es könyvének kezdő mondata: „A kalapácsos vörös ember, Biró Mihály plakátja, a proletárforradalmat jelenti.” A figura a Népszava egyik 1912-es plakátján jelent meg először, a magának jogokat követelő munkásság szimbólumaként. Alakjában az antik férfiakt, Vulcanus és Herkules, illetve a „munkás” XIX. századra kialakult ábrázolási hagyománya - Bakos Katalint idézve: „az ellenségeire lesújtó hérosz és az öntudatos munkásosztály ideáljának egyesítése” - élt tovább.

Az 1912-es plakát sikerének köszönhetően számos újabb hirdetésen feltűnt, 1919. május 1-jén óriási méretű épületdekorációként és szoborként megformázva vált a Tanácsköztársaság jelképévé. A Horthy-kor jobboldali pártjai az ezt követő évtizedekben igyekeztek szalonképtelenné tenni a figurát, megteremtve az ország szétdarabolásáért felelős (szemita vonásokat mutató) „vörös rém” alakját. A jelképhez ennek ellenére hű maradt szociáldemokrata párt a háború után tömören hagyományos értékeire utalhatott vele - az 1945-ös választásokon egyebek mellett a szavazócédulán is a szimbólumaként szerepelt. A későbbiekben - a népfrontos korszaktól kezdve - a kommunista párt „vette át” és tette (párt)állami jelképpé is a figurát.

Sarló, kalapács: a vörös csillaggal kombinálva a két szimbólum 1917-től a szocialista köztársaság, majd a Szovjetunió címerében is látható. A két munkaeszköz a dolgozó parasztság és a munkásság egységét fejezi ki. Konecsni György A kenyér itt kezdődik feliratú 1945-ös választási plakátján hatalmas sarlóra üt a kalapács, a sarló végén pedig idilli parasztház tűnik fel - a hatásos megfogalmazás jelentése: az újjáépítéshez mindenkire szükség van! Tamássi Zoltán 1945-ös Válassz! szövegű hirdetésén a bilincseket egyedül széttörő kalapács válik monumentálissá.

Izomzat: a hatalmas, izmos test a munkásságot megszemélyesítő figurák alapvető attribútuma. Külön jelentőséget kap némelyik plakáton az izmos kar és a lendülő vagy lecsapó ököl. Az erős testfelépítés a nehéz fizikai munka mellett az elnyomott társadalmi csoport erejére is utal. A munkás tipizált alakja és munkaeszközei már a XX. század elejére a szocialista-baloldali ikonográfia alapelemévé lettek, akárcsak a szovjetek szimbóluma, a vörös csillag vagy a XVI. századra visszanyúló forradalmi jelkép, a vörös szín. Érdekesség, hogy a háború végén készült Horthy! feliratú híres plakáton jobboldali kontextusban jelenik meg az izmos kar motívuma.