Egy trükkös felirat nyomában

Heisenberggel indítani egy kiállítást meglehetősen húzós, pláne ha egy képletéről van szó, Várnai Gyula azonban talán még ezt is megengedheti magának. Már csak azért is, mert a W. H.+ című falra festett képlet szorosan kapcsolódik egy legendás, bár sokak által csak reprodukcióról ismert - és a jelen kiállításon is antréként reprodukált - művéhez, a W. H.-hoz (1996), amely a következő felirat betűit helyezte fel a Szent István Király Múzeum falára: „a valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem”. Várnai pedig figyel - nagyon is. A Műértő cikke.

Az ismeretelmélet egyszerre hálás és hálátlan téma. Hálás, mert komoly érdeklődésre tarthat számot, és hálátlan, mert nagy háttértudást igényel. Várnainak már csak ezért is szüksége van olyan kifejezetten esztétikai szempontok szerint megkomponált tárgyakra, mint a Nagy Bumm (2005) „fotógrafikája” vagy a Természetes előrejelzés (2010) lentikuláris képe. De az esztétika önmagában nem elég, szükség van még egy csipetnyi humorra is, pontosabban arra, hogy lehozzuk az ismeretelméletet az égből és a katedráról. Várnai szerintem éppen ezt teszi a számítógépszalagokkal vagy az Aura ruháival és a Családfa „kacsintós” pszeudojeleivel. De erről szól a kiállítás címe is: Ugyanaz a patak. Nem ugyanaz a folyó, mint a nagy, preszokratikus Hérakleitosznál, hanem csak egy patak, és az ikonikus Aura (1994) mellé is odakerül - egyfajta előzményként - a porból, söprűvel készült Mintha (1989), valamint az etika és a hétköznapi pszichológia felé tapogatózó Vakvilág (1991).

Várnai Gyula: Aura, 1994 (különböző ruhadarabok, 90x280x5 cm) Fotó: Eln Ferenc

A tudás és az ismeretek birodalma nem feltétlenül hömpölygő folyam, nem kell imádni, és félni sem kell tőle. Kicsit olyan ez, mintha Várnai bevezetné a nézőt a nagybetűs Tudás színfalai mögé. A művek mintha arról is beszélnének, hogy nézd csak, így készül a Tudomány, és persze így készül a Művészet is. Nincs ebben semmi ördöngösség, veszel ezt-azt, összerakod, aztán ideális esetben akkorát üt, mint az ipari áram. És még csak nem is a méret a lényeg! Az Empátia (1992) spirituális „áramerőssége” legalább olyan nagy, mint a Nagymező utcáé, pedig az előbbi csupán egy darab kárpit, egy zseblámpa és egy tükör kombinációja, mégis úgy kapcsolja össze a reprezentációt, a pszichológiát, az optikát és a szociológiát, hogy az nemcsak elgondolkodtató, de megható is. Mintha Tarkovszkij titokzatos Szobájának egy darabját látnánk.

A visszafogott és eszközszegény Empátiához képest a Nagymező utca elsőre erősen teátrális, mi több, spektakuláris műnek tűnik. És az is. De nem csak az! Mediálisan is nagyon ott van - és a backstage-olvasat szempontjából is főmű. Mintha Várnai egy jólelkű „road”-ként (a Várnai-együttes koncertkísérő technikus-mindeneseként) avatna be művészete titkaiba - bár az is lehet, hogy egyszerűen csak túl sokat foglalkoztam az életművel, és annak „mise en scene” labirintusa beszippantott. A színrevitel és a dekonstruktív, öntükröző „mise en abyme” idézettechnika rejtelmein innen azonban a technika és a kép igenis ott van a kiállításon. Mint a Nagymező utca egész falat betöltő, vetített triptichonjának monumentális látványa, és az írásvetítők révén, amelyek a fóliaképeket egy tál vízen keresztül vetítik a falra.

A remegő, délibábszerű képi hatást az okozza, hogy a vizes tálak az utca - rögzített és lejátszott - zaja által rezegtetett hangfalakon állnak. A cím ráadásul nemcsak helyspecifikus, de önreflexív is, legalább két szempontból. Egyrészt az „ugyanaz a patak” séma szerint reflektál a hétköznapok esztétikájára és ismeretelméletére, másrészt a művészet intézményére és intézményrendszerére. Ez a reflexió egyúttal Várnai esztétikáját is új fénytörésbe helyezi. Olyan fénytörésbe, ahol az Empátia zseblámpái, a Monet-ra utaló Tavirózsák (1993) zseblámpáival és az Emlékezetkiesés (2010) kerítést idéző deszkafalával kapcsolódnak össze, miközben a tavirózsák fénykörei erősen rezonálnak az Emlékezetkiesés és a Planéták vetített fényköreire is. Persze csak formailag, és a formákon keresztül a művész még talán ironizál is ezen a kapcsolati hálón, hiszen azt sugallja, hogy bármit össze lehet kapcsolni bármivel. A kapcsolat azonban nem csupán formai. A körök egyúttal lyukak is, az egyik esetben az emlékezés fekete lyukai, a másik esetben viszont a vetítés, a konstrukció fehér „vásznai”, amelyekre Várnai bánatos, aggódó, ráncos kezeket helyez. Persze a fekete lyukaknak sincs semmi közük a kozmológia csodálatos erejű és megjelenésű fiktív objektumaihoz, hiszen azok csak lyukak egy „kerítésen”, amelyen keresztül Várnai egy esős tócsa képeit vetíti a padlóra. És mégis, valahol a befogadó elméjében -- mint mondottam, ideális esetben - ez az egész összeáll.

Össze lehet szedegetni a morzsákat, amelyeket Várnai és a Várnairól szóló kritika elszór. Egy kis csillagászat, egy kis matematika, egy kis fizika, no meg egy kis zene, és persze rengeteg kreativitás, meg empátia - és kész is van egy zavarba ejtően jó kiállítás. Amely legalább annyira szól a tudományról, mint a művészetről, miközben nem az unalomig ismert kapcsolatokat próbálja kiszipolyozni, hanem újakat generál. Heisenberget és Tarkovszkijt sem úgy citálja, ahogy szokták, avagy ahogy ő maga szokta volt. A művész csak elegánsan felrak egy képletet. Mit érdekli őt, tudja-e valaki, hogy mit állít a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, és a kvantummechanika koppenhágai értelmezésével együtt esetleg nem húzták-e már le azt is a vécén.

Mindez persze játék. De mégse teljesen az; van ebben az egészben valami tragikus is, ami leginkább a kiállítás utolsó művében kísért. Első blikkre egy ügyesen morfolt számítógépes grafikát látunk fekete-fehérben, amelynek azonban hangja is van: egy bántó, csikorgó hang, amely a tudományos-fantasztikus filmekben a világ radikális lerombolását, illetve átformálását szokta kísérni. Na és mit látunk a filmen? A magyar avantgárd festészet jól ismert motívumaiként egy széket és egy kést, ami aztán átalakul mindenféle mássá, többek közt a loopolt animáció elején kezekké, teremtő kezekké, amelyeknek aztán eggyel, majd kettővel több ujja lesz. Aki látta a Twin Peakset, a Mátrixot vagy hasonló opusokat, netán ismer „szürreális” festői történeteket, az nemigen tud majd szabadulni a Magic 2010-es látványától. És nem csupán fehér falakat vagy ruhákat lát majd Várnai Aurájában, de nem is Walter Benjamint vagy a hajléktalanokat, vagy a konceptuális és a posztkonceptuális művészetet - egyfajta „kacsintós” képként -, hanem mindezt egyszerre, mintha a világ valóban több mint négydimenziós lenne, ahogy azt a húrelmélet is állítja. Ha még meg nem haladták. (Megtekinthető augusztus 29-ig.)

Hornyik Sándor