szerző:
Műértő

Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész a kortárs magyar képzőművészet kiemelkedő alakja, akit ezekben a hetekben ért újabb elismerés a Nemzet Művésze cím odaítélésével. Ezúttal azonban nem – több mint hat évtizedes – saját alkotói pályájáról beszélgettünk vele, hanem a Konok–Hetey Művészeti Alapítványról, amelyet 2008-ban hozott létre azóta elhunyt feleségével, az ugyancsak Kossuth-díjas Hetey Katalin szobrászművésszel, mindenekelőtt a tulajdonukban lévő hagyatékok, saját életművük és gyűjteményeik gondozására, feldolgozására és bemutatására, továbbá a hazai kortárs képzőművészet népszerűsítésére.

 

Konok Tamás
©

– Milyen megfontolásokból született az alapítvány, és kik bábáskodtak a létrehozásánál?

– Sokan nem tudják, hogy felmenőim között jó néhány művész volt, akik számottevően hozzájárultak Magyarország kulturális örökségének gyarapításához. Fontos – és egyben az én személyes felelősségem is –, hogy az ő hagyatékukat megőrizzük és hozzáférhetővé tegyük az utókor számára. Természetesen azt is szeretnénk, hogy saját munkáink, dokumentumaink, gyűjteményeink is értő kezekbe kerüljenek. Legfontosabb partnerünk, támaszunk az alapítvány létrehozásában N. Mészáros Júlia volt, aki akkoriban a Győri Városi Művészeti Múzeumot igazgatta, s az alapítvány kuratóriumi elnökeként ma is munkánk motorja. Említett őseim más-más művészeti ágakban tevékenykedtek; a legismertebb közülük Ferenczy István, a XIX. század első felének kiemelkedő szobrásza. Hagyatékát sok nemzedéken keresztül őrizte a család, míg végül hozzám került. Ez elsősorban rajzokat, rézkarcokat, használati tárgyakat és kiterjedt levelezését tartalmazza, utóbbiban olyan csemegékkel, mint a kora „sztárszobrászának” számító dán Thorvaldsen levele, akinek műhelyében Ferenczy több éven át dolgozott. De az anyag része az a kovácsoltvas lámpatartó is, amely első klasszicista stílusú alkotása. Elődeim között tudok egyébként egy másik szobrászt, Huszár Adolfot is.

– Dédapád viszont, úgy tudom, festő volt.

– Valóban. Id. Sándy Gyulának hívták, a bécsi és a müncheni akadémián tanult, Székely Bertalan baráti köréhez tartozott. Zömmel felvidéki településeken élt, műveit is többnyire ottani múzeumok őrzik. Munkái nagyobb csoportja – javarészt történelmi, akadémikus táblaképek – látható a rimaszombati múzeumban. Hagyatékában 22 festmény, főként portrék és budai városképek várják, hogy feldolgozzuk, restauráljuk és bemutassuk őket. Szeretnénk majd ezekből a szlovákiai múzeumokban és magángyűjtőknél lévő műveiből egy kiállítást is szervezni.

– Az ő fiának, ifj. Sándy Gyulának a munkáival sokan szinte naponta találkoznak.

– Igen, tekintve, hogy ő jó nevű és igen termékeny építész volt, hosszú évekig vezette a Műegyetem épület-szerkezettan tanszékét. Országszerte mintegy száz templomot és középületet tervezett, legismertebb munkája a Széll Kálmán téri postapalota. Szenvedélye a fotózás volt, ami aztán apámnak lett a hivatásává. Nagyapám hagyatéka főként tervrajzokból és épületei korabeli fotóiból áll.

– Édesapád fotóművész volt, az ő munkái több kiállításon is szerepeltek a közelmúltban.

– Az ő munkásságából a legismertebb az a több ezer fotó, amit haditudósítóként a II. világháborúban készített, többek közt a voronyezsi csata idején és helyszínén. E képekből az ütközet 70. évfordulóján nemcsak Budapesten volt látható egy válogatás, hanem az egykori helyszínen, Voronyezsben és a Nagy Honvédő Háború Központi Múzeumában, Moszkvában is. Megnyitójában ennek az intézménynek az igazgatója hangsúlyozta, hogy édesapám volt az első olyan ember, akinek – noha 1942–1943-ban a „másik oldalt” képviselte – kiállítása nyílhatott itt. Apám egyébként később megtagadta az együttműködést a nyilasokkal, 1944 végén szolgálatra jelentkezett az ideiglenes nemzeti kormánynál, és részt vett a németek elleni hadműveletekben. Majd 1945 nyarán Győr katonai parancsnoka lett, de mivel a kommunista pártba nem volt hajlandó belépni, félreállították. Ezért visszatért a fotózáshoz, és élete végéig abból élt – hozzáteszem, meglehetősen szerényen.

– Saját munkásságodról már számos interjúban beszéltél, kevesebbet tudni azonban évtizedek óta épített műgyűjteményedről.

– Az építés talán nem a legadekvátabb kifejezés, mivel átgondoltságot, tudatosságot feltételez; a mi kollekciónk ezzel szemben sokáig teljesen spontán módon fejlődött. Hacsak azt nem tekintjük tudatos építkezésnek, hogy már főiskolás koromban gondosan kivágtam és eltettem azokat a kis rajzokat, amiket Berény Róbert korrigált. A leggyorsabb ütemben azokban az évtizedekben bővült ez az anyag, amikor Párizsban, illetve Zürichben éltem. Számos ismert galériával dolgoztam együtt, például a Maeghttel Párizsban, a Schlegllel Zürichben, vagy a sokszorosított grafikákra szakosodott bázeli Fanal-műhellyel. Megismerkedtem művészkörük többi tagjával, köztük olyan nagy sztárokkal is, mint Miró, Tapies vagy Chillida, akikkel kölcsönösen ajándékoztunk egymásnak munkákat, vagy cseréltünk. A gyűjtemény legtöbb darabja egyedi vagy sokszorosított grafika, sok mű pedig a mail art kategóriájába sorolható.

 

id. Konok Tamás: Munkában a haditudósító, 1942–1943

– Csak azoknak az alkotásait gyűjtöd, akiknek a stílusa, felfogása közel áll a tiédhez?

– Szó sincs róla! Hiszen én magam is szívesen elmentem volna munkáimmal más irányokba is, és ha ez már nem így alakult, legalább a kollégák művei képviseljenek a gyűjteményben egyéb irányzatokat. Sokszor még jobban is kedvelem azt, ami távol áll az én világomtól, gondolj csak például Tapiesnek a dionüszoszi ember energiáját sugárzó alkotásaira. A kollekció ismertségéről csak annyit: ha felkérést kapok, mindig szívesen bemutatom egy-egy szeletét, mint korábban Győrött, vagy legutóbb a veszprémi Vass László Gyűjteményben. Időközben sikerült a teljes anyagot digitalizálni, így a honlapomon (www.konok.hu) bárki megtekintheti az összes művet. A műalkotásokat egyébként egy fotó-, kézirat- és levelezésgyűjtemény, valamint egy művészeti könyvtár is kiegészíti, utóbbiban számos ritka, eredeti grafikákkal illusztrált és dedikált kiadvánnyal.

– Ami a dokumentumanyagot illeti: tudatosan dolgoztál az „utókornak”, azaz a kezdetektől fogva eltettél minden fontos levelet, szerződést, számlát?

– Kezdetben nem, abból az időszakból sok minden el is kallódott. Aztán 40 éves korom körül jött a váltás. A munkáimban is egyfajta rend felé indultam el, és ez kihatott arra is, ahogy a környezetemhez viszonyultam. Hirtelen fontossá lett számomra, hogy amikor dolgozom, semmi se zavarjon, azaz körülöttem is rend legyen. Kialakult bennem egy erős vágy az üres tér iránt; a házam is, amiben most beszélgetünk, akkor tetszett a legjobban, amikor még semmi sem volt benne. Így aztán az utóbbi évtizedekben már a dokumentumokra is jobban odafigyeltem.

– Az említett hagyatékokban, gyűjteményekben a tételek száma egyenként is több száz és több ezer között mozog – van kapacitás ezeknek a leltárba vételére, állagmegóvására, feldolgozására?

– A megfelelő tárolást biztosítani tudjuk, tehát a gyűjtemények állagát nem fenyegeti komoly veszély, de a feldolgozás csak lépésről lépésre megy. Túl vagyunk feleségem – sajnos már lezárt – életművének és saját eddigi munkáimnak a digitalizálásán. Az 1937 és 2013 közötti évekből, azaz a gyerekkori rajzoktól a friss munkákig csaknem hatezer művem van fenn a honlapomon; ez sok más egyéb mellett a hamisítványok kiszűrésében is hasznos. Külső segítséggel apám fotóit is sikerült már digitalizálni.

– Az alapítványi gyűjtemények feldolgozásán, bemutatásán túl jut-e kapacitás egyéb, az alapító okiratban szereplő feladatokra?

– Nem annyi, mint amennyit szeretnénk. De sikeresnek bizonyult például az a két évvel ezelőtti előadás-sorozatunk, amit az ELTE-n, a Gólyavárban szerveztünk, rendszerint telt házak előtt, a kortárs hazai képzőművészet jól ismert szakembereinek közreműködésével. Amikor új helyszínen próbálkoztunk a folytatással, a siker jóval szerényebb volt. A közelmúltban egy újabb, kötetlenebb rendezvénysorozatot indítottunk, ahol a társművészetek, így a zene és az irodalom bevonásával kínálunk nívós programokat, lehetőséget a baráti beszélgetésekre, a véleménycserére. Szeretném, ha ezeknek az eseményeknek olyan híre menne, hogy egyfajta szigetet jelentenek a „kulturális hajótörötteknek”.

– A legnagyobb feladat – és nyilván a legnagyobb gond – ezzel együtt is az alapítványi gyűjtemények sorsának hosszú távú megnyugtató rendezése.

– Ez értelemszerűen komoly anyagi áldozatokat követel; a külső körülmények e feladat megoldásához ma nem mondhatók igazán kedvezőknek. Szerencsére most mégis körvonalazódni látszik egy megnyugtató megoldás, illetve ma már fogalmazhatnék ennél határozottabban is, hiszen az első szerződést aláírtuk. De tudom, hogy még hosszú és nem is könnyű úton kell végigmennünk addig, amíg a tervből valóság lesz. Az elmúlt hónapokban alapítványunk több körben is tárgyalt Siófok város önkormányzatával. Mi a gyűjteményeinknek keresünk állandó, a nagyközönség számára hozzáférhető otthont, ők pedig a kulturális programkínálat tekintetében szeretnének versenyképesebbé válni a Balaton egyelőre ilyen téren lényegesen jobban álló északi partjával szemben. A városnak van egy három éve megüresedett, többszintes volt könyvtárépülete a település főterén, ami – persze egy kiadós felújítás után – alkalmasnak tűnik a gyűjtemények befogadására. Siófok kész e célra rendelkezésre bocsátani az épületet, mi pedig tartós letétbe helyezzük a kollekciókat a városnál. Erről szól az első, számunkra igen fontos megállapodás. Ez azonban még csak a kezdet, hiszen ki kell alakítani azt a modellt, amelyben egy ilyen intézmény tartósan működőképes lehet. Szomorú hazai és külföldi példák sora bizonyítja, hogy ez nem egyszerű feladat. Bármennyire is izgalmasak a gyűjtemények, önmagukban nem tudják tartósan élettel megtölteni az épületet, és a működési költségek töredékét sem tudják kitermelni. Egyfajta kulturális központ terve lebeg a szemünk előtt, ahol rendszeresen vannak rendezvények a társművészetek köréből – koncertek, felolvasóestek –, és ahová szívesen térnek be az emberek két rendezvény között is, például meginni egy jó kávét. A minőségből semmiképp sem akarunk engedni. Terveinket össze kell hangolnunk a várossal, és meg kell teremteni a szükséges anyagi fedezetet is, elsőként a felújításhoz. Ehhez a város erőforrásai nyilvánvalóan nem elégségesek. Bízom benne, hogy legközelebb már e területeken is előrelépésről tudok beszámolni. Egy biztos: ha egyszer megnyílik az épület, lesz mivel megtölteni.

Emőd Péter

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!