szerző:

A kortárs képzőművészet világsztárjainak sajtótájékoztatóin csak elvétve derül ki valami igazán fontos a művészetükről, interjút pedig még ritkábban adnak. Nagyon bölcseket a zsurnaliszták sem túl gyakran kérdeznek ilyenkor, a részvétel többnyire mégis megéri, mert egy „közelkép”, egy-egy gesztus vagy félmondat sokszor többet árul el egy művész emberi habitusáról, mint több tanulmány együttvéve. A leggyakoribb az, amikor – a kiállított munkák mellett – a kérdésekre adott válaszok segítenek hitelesebb képet alkotni az alkotóról. Ez történt július közepén Bécsben is, a Belvederéhez tartozó 21er Hausban, ahol ekkor nyílt meg Ai Weiwei első ausztriai önálló tárlata, a Translocation and Transformation.

A két helyszínen, a 21er Haus mellett az Oberes Belvederében, illetve annak parkjában rendezett kiállítás akkora siker, hogy a múzeum vezetői már az első két hét tapasztalatai alapján meghosszabbították a nyitvatartási időt. A jóval több mint száz újságíró részvétele a sajtóvezetésen annak is szólt, hogy míg a művész és aktivista munkásságát és a kínai hatóságokkal vívott harcát korábban szinte osztatlan rokonszenv kísérte, addig az utóbbi időben viták kereszttüzébe került. Amióta szabadon utazhat, hiányzik műveiből az átütő erő – mondják sokan, és különösen a menekültkérdést tematizáló újabb munkáit bírálják azzal, hogy üresek, hatásvadászok, esetenként ízléstelenek is. A kérdés tehát az volt, amire csak a művésszel való találkozás benyomásai adhattak választ: hogy hitelesítik-e ezek az említett munkákat, vagy egy hideg fejjel kalkuláló, a közösségi médiát virtuóz módon használó sztár tartalom és érzelem nélküli, kinek-kinek ízlése szerint tetszetős vagy visszataszító gesztusaival állunk szemben?

Ai Weiwei: F Lotus, 2016, 1005 mentőmellény, PVC, polietilén hab, 4876,5x4700x7,5 cm
©

Akik a mai művészt másnak látják, mint a korábbit, a hatalommal harcban állót, talán elfelejtik, hogy egész munkásságán ugyanaz a vezérfonal vonul végig: a válaszkeresés arra a kérdésre, mi történik, amikor egy ember, egy nagyobb embercsoport – vagy akár egy tárgy, például egy műtárgy – elhagyja otthonát, hazáját. Miként érzi magát útközben, majd egy idegen helyre önszántából vagy kényszerből megérkezve, gyökértelenül egy olyan közegben, amelyből szemlátomást kilóg? A konfliktus szinte törvényszerű, de a helyzetnek lehet jó oldala is, például az eltérő kultúrák egymást inspiráló, egymást megtermékenyítő hatásában. Ai Weiweinek ráadásul sohasem kellett kigondolt szituációk felől közelítenie a kérdéshez, hiszen az élet már egyéves korától ilyen helyzetekbe kényszerítette, vagy jobb esetben ilyen lehetőségeket kínált számára. Ismert költő apját előbb munkatáborba küldték, majd családjával több mint másfél évtizedig tartó kitelepítés után térhetett csak vissza Pekingbe. Az ifjú Ai Weiwei viszont alig öt évvel később már a nyugati kultúrával került közelebbi ismeretségbe: New Yorkba utazott, ahol 12 évig élt, néhány évig művészeti tanulmányokat folytatott, alkalmi munkákat vállalt, és rengeteget fotózott – e műveiből néhány éve az Ernst Múzeumban is látható volt egy válogatás.

Ai Weiwei
©

Életútja, pályája ismeretében nyilvánvaló, hogy a menekültválság – leginkább ezt feldolgozó munkái verték ki egyeseknél a biztosítékot – szervesen illeszkedik azokhoz a témákhoz, amelyek mindvégig foglalkoztatták, és amelyeket a bécsi kiállítás címének hívószavai, a transzlokáció és a transzformáció pontosan adnak vissza. Sorsának, elkötelezettségeinek ismeretében az lett volna a csoda, ha ez a téma nem kap központi helyet nála. Amivel nem dicsekszik, csak teszi: számos projektet támogat komoly összegekkel; segítsége nem merül ki olyan, valóban kirakat-ízű aktusokban, mint hogy szakállát egy menekült borbéllyal vágatja le. A sajtótájékoztatón általa – szerényen, csendesen – elmondottak meggyőzően hatottak, hitelt adtak munkáinak. A vele folytatott beszélgetésen Alfred Weidinger, a tárlat kurátora is érzelmekkel teli, érzékeny embernek írta le a művészt, akinek munkái a témákkal való intenzív foglalkozás eredményeként születnek meg. Az emberek rendszerint csak az elkészült műveket ismerik, és nincs tudomásuk arról, nem is foglalkoztatja őket az, hogy milyen út vezet odáig. Ezért igyekezett úgy alakítani a kiállítás koncepcióját, hogy erre az útra is ráirányítsa a figyelmet. Weidinger több kritikát is méltánytalannak érez; nem érti például, hogy azt a fotót, amely egy tengerbe fulladt menekült gyerek partra vetett holttestének pózában örökíti meg a művészt, ízléstelennek tartják, miközben az eredeti felvétel – amiről felröppent, hogy beállított – világismertségre tett szert.

Ai Weiwei: A Wang család ősi csarnoka, 2015, késői Ming-dinasztia korából, 1365x1451x939 cm
©

A kiállítás központi installációja egy Ming-dinasztiabeli kultikus épületnek eredeti anyagból a 21er Hausban újjáépített változata. Az épület, az Ősök temploma egy teakereskedő dinasztiáé volt, tagjait a kulturális forradalom idején elűzték, az enyészetnek átadott épületnek Ai Weiwei installációja adott új életet. A „dupla csavart” az jelenti – és ezért döntött a művész e munka bemutatása mellett –, hogy a neki helyet adó bécsi múzeum maga is egy ilyen áthelyezett, új funkciót kapott épület: az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás osztrák pavilonja, amelynek témája akkor történetesen a nyugati és a keleti kultúra közötti hídépítés volt. A tradicionális teakultúrára történő utalás több más installációban, így a teafűből épült Teaházban is megjelenik, de itt sem hiányzik az utalás napjainkra: kevesen tudják az ország határain kívül, hogy a kínai titkosszolgálat a látókörébe került személyek első kihallgatására az idézést sokszor egy teára szóló meghívásba „csomagolja”.

Ai Weiweit a Leszbosz szigetén partot ért menekültek mentőmellényeiből készített berlini installációjának vegyes fogadtatása sem tántorította el e mellények újbóli felhasználásától; ezúttal több mint ezer lebeg belőlük lótuszvirágokhoz hasonlóan ötös csoportokban, 201 gyűrűre montírozva az Oberes Belvedere fölötti barokk medencében, felülről nézve Ai Weiwei védjegyét, egy kalligrafikus f betűt formálva. Hogy ez az f pontosan mit is jelent, arra a művész a sajtótájékoztatón sem adott egyértelmű választ; valószínűleg mindig mást. Saját cége, a Fake Design nevében a kezdőbetűt, de a kritikákra válaszul utalhat arra is, hogy az emblematikus fotó a halott menekült kisfiúval hamisítvány (fake) volt. De ugyanígy lehet a szabadság kezdőbetűje is, ráadásul akár angol, akár német nyelven. És mivel ez a kiállítás német nyelvterületen van, ezúttal értelmezhető a menekült szó német megfelelője, a Flüchtling első betűjeként is. Ez a többértelműség a keleti kultúrának általában, és Ai Weiwei munkáinak különösen fontos jellemzője.

A kínai világsztár emblematikus alkotásai még sohasem voltak és jó ideig valószínűleg nem is lesznek ilyen közel Magyarországhoz – bizonyára sokan élnek a lehetőséggel, hogy közelebb kerüljenek Ai Weiwei univerzumához, és próbálják megfejteni, mit is jelent titokzatos f betűje. (Megtekinthető november 20-ig. 21er Haus és Oberes Belvedere, Bécs)

Emőd Péter

Megjelent a Műértő 2016. szeptemberi lapszámában