szerző:

Sokféle kereskedelmigaléria-élmény létezik. Meghatározója lehet az, hogy miután belépünk, mit csinálunk, hogyan használjuk a teret. Ha vannak, akkor az emberekhez hogyan (vagy hogyan nem) kapcsolódunk, és legfőképp: eközben hogyan érezzük magunkat. Ezek mentén a nemzetközi gyakorlatban is lehetséges egyfajta tipológia.

A bécsi tulajdonú budapesti Knoll Galéria egy olyan időszak jellegzetes terméke, amely Magyarországra sosem érkezett meg, ugyanakkor nemzetközileg már eltűnőfélben van. Tárgyi jellemzője a 80-100 évvel ezelőtt épült belvárosi polgárház lakásbelsője fehér falaival, parkettás padlójával, rézkilincses ablakaival. Kifinomult, de nem hivalkodó vagy újgazdagul-erőltetetten trendi. E lakásgaléria egy jól körülhatárolható ízlés bölcsője és tere. Merthogy az emberek, akik működtetik és látogatják, kevés kivételtől eltekintve a polgári középosztály tagjai, a jóléti állam pár évtizedes időszakának kultúrafogyasztói. Itt a műértés és a politikai világnézet nem vagy alig kérdéses. Ezek a galériák Nyugaton társadalmi közeget teremtettek; egyszerű látogatóból szerény vagy komoly gyűjtőket neveltek. Művészeket tartottak (valamennyire) el, mi több, írattak bele olykor a művészettörténetbe. A neoliberális fordulat utáni őrület közepette a polgári humanista létforma szigetei maradtak. Körülöttük a múzeumi blockbuster kiállítások, a szórakoztató- és kulturális ipar nyers és ostoba tartalmakat kedvelő, agresszív térhódítása, továbbá az új, kétes érdekhátterű szereplők megjelenése, majd diadala (a nagyvállalati menedzser mint műgyűjtő, a kurátor mint műkritikus). A múzeumok ismeretterjesztő munkája mellett az ilyen típusú galéria terjesztette el Európában a modernista-avantgárd hagyományt a hetvenes (Bécs esetében a nyolcvanas) évektől kezdve, lehetővé téve a bérből és fizetésből élő nyugati értelmiségi rétegek számára is a műgyűjtést. Ennek a galériatípusnak esze ágában sincs a kaliforniai ideológia „légy kreatív”, „meghökkentően leleményes” és „közösségi” imperatívuszát magáévá tenni, mert nem attól kortárs, hogy kötelezően és fogyaszthatóan élményteli. Nem a marketingszakma kreatívjainak klubhelye; ezzel együtt esztétikailag még egy interakciós kütyüket gyártó designernek vagy ezen eszközök rajongójának is nehézkesnek tűnhet. Ezért utaltam az imént arra, hogy mint társadalmi tér, tulajdonképpen halálra van ítélve.

Daya Cahen: Egy nemzet születése, 2010, videó, 12’

Hogy még teljesebb legyen a kép: az ilyen típusú galéria nem rivalizál saját intézményi környezetével, nem akar majdnem mainstream minimúzeum lenni, sztárkurátorokkal és sztárművészekkel, mint azt számos gigaméretű svájci, londoni vagy New York-i kereskedelmi galéria teszi. Ugyanakkor nyilván nem progresszív hely, hisz a kapitalista-patriarchális világrend része. Mégis emberszabású (mint közeg, nem durván kirekesztő), tájékozott és kritikus. Látogatói visszatérő vendégek, az udvarias, vagy inkább baráti csevegés és pár tartalmas, rövid beszélgetés, vagy a megnyitók utáni, vendéglőben zajló közös vacsorázások helye, olyan szabadidős program, amely Magyarországon sajnos luxus, de – a pénz- és időhiány problémájától eltekintve – az elmúlt két évtizedben sem eresztett erős társadalmi gyökeret.

A Knoll atmoszférája fényévekre van a Falk Miksa utca műgyűjtői hangulatától és tartalmaitól – még mindig. De különbözik a többi magyar kortárs kereskedelmi galéria adta élménytől is. Más. Feltételezem, hogy jobbára érthetetlen azoknak, akik nem tanultak a modernizmusról, és nem utaztak egy keveset a világban. Ez a másság azonban ma már nem pénz, hanem szemléletmód kérdése.

Nemes Csaba: Napról napra, 2013, olaj, vászon, 150x150 cm

Ezeket a passzusokat nem értékítéletnek szánom, hanem magyarázatnak. Minthogy ez lehet az az értelmezési keret, amely meghatározza azt az élményt, amely a látogatót fogadja, amikor belép a Knoll nacionalizmussal foglalkozó nemzetközi csoportos kiállítására. Hogy lehet erről a témáról „szép” kiállítást csinálni? Hát így, ilyen kontextusban. Holott a hívószó a kortárs nacionalizmus, ami valójában etnicizmus, és ami nem az MMA és az aktuális politikai kurzus szemüvegén keresztül van tálalva. A kiállítás kritikai olvasatot ad. Maga az olvasat nem összefüggő, és nem is mond újat, inkább ismétel. Megismétli például a pécsi Közelítés Egyesület két évvel ezelőtti projektjét, és egy szintén a nacionalizmussal foglalkozó tavalyi szimpózium (Műértő, 2016. február) főbb gondolatait. Ezek mentén a Knoll-féle tárlat alapvetése is az, hogy a nacionalizmusra való hivatkozást a Kelet- és a Nyugat-Európában egyaránt jelen lévő jobboldali ideológia oly módon használja a kormányzási technikákban, mintha öröktől való, természetes társadalmi képződmény lenne. A kiállítás segít lebontani ezt az érzetet. A bemutató a mikroszintre fókuszál. Hogyan van jelen az emberek magánéletében a nacionalizmus, és ők maguk hogyan járulnak hozzá ehhez a jelentéstermeléshez. Ennek megfelelően a tárlaton láthatunk egy orosz katonai elitiskola női katonákat képző életéből montázsszerűen kiragadott pillanatokat, egy pozsonyi köztéri bronz szoboralakokat lesmároló művész videoakció-sorozatát vagy falemezből pirografikai technikával készült vásári ajándéktárgyakon megjelenő, a totalitárius pszeudonemzeti mitológiát megjelenítő képeket.

Hogy mitől válik a Knoll Galéria terében mindez „széppé”? Furamód épp a tér absztrahálását, a kontextusváltást segítő tiszta, visszafogott ideológiai környezet (az úgynevezett white cube-élmény) okán, mely ezúttal felerősíti a munkák kritikai megközelítését. Talán azért történhetett így, mert egy ilyen kiállítóhely számomra biztonságos térként működik, mivel pontosan tudom, hogy természetéből adódóan eleve kizár minden antimodernista vagy populista kísérletezést, mely ízlésvilág és taktika a mindenféle neokonzervatív fenyegetés sajátja. (Knoll Galéria, Budapest, megtekinthető november 5-ig.)

Süvecz Emese

 Megjelent a Műértő 2016. októberi lapszámában