szerző:

Wroclaw, amely hatvan éve még letarolt pusztaság volt Lengyelország nyugati peremén, 2016-ban pedig Európa Kulturális Fővárosa, most a Ludwig Múzeumban mutatja be nagyszabású tárlaton (Vadnyugat – Az avantgárd Wroclaw története) művészetének nagy korszakát.

Norbert Delman: Sweat is fat crying, 2016
©

Két másik kiállítás is kapcsolódik hozzá: szintén a Ludwigban, egy emelettel följebb, mai lengyel képzőművészek múlttisztázó gesztusaival találkozunk (Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései), míg a Lengyel Intézet kiállítóhelyén, a Platán Galériában fiatal lengyel alkotók mutatják be rezidensprogramok kapcsán, mit gondolnak az eredményorientált művészeti életről (Jet Lag). Három korszak, három gondolkodásmód, a tárlatokat bejárva mégis nyilvánvaló a közös eredő: a vizsgálódó-kritikai attitűd. A magyar közönség pedig újra érzi azt a semmihez sem hasonlítható vonzást, amit a hatvanas évek közepétől a rendszerváltásig Lengyelország kultúrája gyakorolt rá.

De maradjunk egyelőre Wroclawnál. A Ludwigba hozott anyag az idei Kulturális Főváros évadjának utazó rendezvénye, előttünk Varsóban, Kassán, Bochumban és Zágrábban járt, változatlan összeállításban. Dorota Monkiewicz kurátor úgy szerkesztette meg a majdnem 500 műből álló együttest, hogy a néző a megidézett korban, műfajokban, alkotócsoportokban és gondolatokban egyszerre tud tájékozódni. A kiindulópont 1966, ekkor kezdte kidolgozni Jerzy Ludwinski műkritikus a Mai Művészet Múzeumának koncepcióját. Ezzel megadta a kezdő lökést az útkereső lengyel művészvilágnak: a múzeum ne gyűjteményt hozzon létre, hanem szeizmográf legyen, azonnal reagáljon a társadalom rezdüléseire. Mindezt abban a városban mondta ki, amely éppen akkoriban fogalmazta újra önmagát. Wroclaw ezeréves története során hol lengyel volt, hol német, egy ideig a cseh királysághoz tartozott, majd a Habsburg Birodalomhoz, egymilliós lakosságával a II. világháborúban Németország keleti határerődjeként működött, és szinte teljesen elpusztult. Elcsatolták és újraépítették, az eltűnt/elűzött németek helyébe lengyelek jöttek, akiket más, keleti területekről telepítettek ide. A gyökértelenséget, a tapogatózó identitáskeresést a kommunista blokk nyugati végein telibe találta a neoavantgárd első lendülete. A múzeumalapítás hamvába holt, de a „lehetetlen művészetét” hirdető Ludwinski létrehozta a Mona Lisa galériát, és ezzel útnak indította a lengyel konceptuális művészetet. A Ludwig tárlatán a galéria jellegzetes emblémája mellett néhány harcias szellemű korabeli mű is megjelenik, köztük az ekkor még fiatal, később botrányt keltő feminista munkáiról ismert Natalia LL-től a Letartóztatási parancs (1970), és remek atmoszféraidéző fotókat láthatunk a hatvanas évek második felének Mona Lisa-kiállításairól.

Wroclaw életében más szempontból is cezúra 1966: ekkor fogadta be a város Jerzy Grotowskit és az általa alapított Laboratórium Színházat, miután korábbi működési helyén, Opoléban a helyi tanács veszélyesnek ítélte a tevékenységét. Grotowski „szegény színháza” hálás közegre talált a nyitott, befogadó Wroclawban; annyira, hogy amikor néhány évvel később felhagyott a színházszerű működéssel, és társulatával a színészi tevékenységet tökéletesítő gyakorlatokat folytatott, a város ezt is felvállalta. 1982-ben Grotowski elhagyta Lengyelországot, de a Laboratórium Színház – akkor már jó ideje nézők nélkül, mint sajátos oktatóműhely – még 1984-ig működött, és hatása forradalmasította Wroclaw kulturális életét. A kiállítás egyik terme ezt a befolyást jeleníti meg a színházi fesztiválok, performanszok dokumentumain, a Grotowski-műhelyről készült filmrészleteken keresztül. De nyilvánvaló, hogy jelenléte messze túlment a színház terepén: az emberi testtel, a fizikummal, hanggal, mozgással való kísérletezés a szabadság határait feszegette. Ugyanezt tették a hetvenes évekbeli nyilvános wroclawi akciók, az utcai vetkőzéssel végződő „szocialista ünnepségek” és a különleges helyszíneket választó underground koncertek a nyolcvanas években. Utóbbiakról a kiállítótérben egy hosszú falnyi plakát, fotó, videó és dokumentum tudósít. Döbbenetes erővel jelennek meg az úszómedencében, víztoronyban vagy a világháború idején kiépített föld alatti erődrendszer járataiban rendezett koncertek, és velük együtt persze a magyarországi underground bandák akcióinak emléke is előjön. Az egész kiállítás olyan koridéző erővel dolgozik, hogy fölösleges lenne bármilyen utalás a párhuzamos hazai történetekre, a néző magától rákapcsolódik a másik, számára ismerősebb közelmúlt képeire. Ugyanebben a teremben láthatók az 1966-tól meghirdetett tárgy nélküli művészet parafrázisaként – a nyolcvanas évek radikális ellenesztétikája jegyében – a Luxus Csoport házilag barkácsolt makett-művei mint az ellenállás következő lépései.

A gazdag válogatás alig észrevehetően tér át egyik témáról a másikra. A városról készült archív fotósorozat a hatvanas évekből olyan sokkoló, hogy noha alapvetően urbanisztikai problémát jelenít meg, töményen benne van az egész kiszolgáltatott peremlét – és vele a lázadás, a szembefordulás ereje is. Ebből a képsorozatból megértjük az egész kiállítást. De ugyanez jön le Zbigniew Libera 2012-es felnagyított színes fotójából is, amelyen az elhagyott szovjet laktanyát mai lovasok járják be; vagy a szöveg vizualizációjával foglalkozó konkrét költészet korabeli lapjairól, melyek a műfajok keveredését, a kánonok radikális lerombolását közvetítik. A legizgalmasabb átjárásokat talán a művészeti, építészeti és urbanisztikai fesztiválokat dokumentáló terem kínálja, az 1970-ben megrendezett Vizuális Művészetek Szimpóziumának fotóival, vagy az 1975-ös és 1981-es Terra építészeti kiállításokkal, ahol felvonultak az utópia-építészet legizgalmasabb tervei, az angol Superstudio légváraitól a japán kapszulaházakig. Ráadásul nem csekély hatást gyakoroltak a helyi építészetre, amit például a Sedesowceként (magyarul vécéfedél) becézett, máig álló lakótelep bizonyít.

Az avantgárd Wroclawot prezentáló kiállítás lenyűgözően energikus. Nem mondhatjuk nézőbarátnak: a feliratokat itt-ott nehéz kiböngészni, nem folyamodik látványos installációhoz, de ez nem is hiányzik. Kritikai látásmódja segíti kikerülni a nosztalgikus korfestés betegségét, cserébe viszont lendületes. Sok művet és sok témát vonultat fel, a mai múzeumi trendhez képest talán még zsúfoltnak is mondható, de bőven látványosabb, átgondoltabb és élvezhetőbb, mint ami egy szinttel följebb, Fiatal Lengyelország címen fogad. Itt a nagy, szellős termekben a néző hirtelen magányos lesz, az eddigi tobzódásból megfontolt, óvatos közelítések, jelképekkel és fogalmakkal birkózó projektek közé kerül. Mintha üvegfalon át nézné a jelent, a rendszerváltás óta eltelt 27 év problémáival szembesítő mai lengyel műveket.

Pedig az ütős látványú, mégis inkább közhelyes jelkép-parafrázis (Maya Gordon felfújható címersasa) mellett izgalmas munkák is vannak itt: Piotr Wysocki és Dominik Jalowinski Refugee Jamje például a menekültlét kapaszkodóit jeleníti meg, Agnieszka Polska költői élet-halál videoinstallációja vagy Tomasz Górnicki Rituális hajvágás című szobra a kollektív gyerekkor elvesztéséről megejtően finom. A legerősebb hatást Agnieszka Kurant és Anna Baumgart akciójának fotói hozzák; ők az egykori varsói gettó két része közé, a forgalmas utca fölé kis tükörgömbökből zárójelbe tett három pontot függesztettek, hogy a hely emlékezetének tárgyát, a lengyel zsidóság eltűnését társadalmi témává emeljék. Az üresség kipontozott helye, az „égbe kiáltó” hiány felmutatásával az installáció a neoavantgárd anyagtalan művészetének életerős utódjaként jelentkezik, akárcsak Agneta Greszykowska videomunkája, amely a női test mozdulataiból épít fel egy narráción túli képnyelvet, a korai orosz és német kísérleti filmek eszközeihez visszanyúlva.

A harmadik lengyel kiállítás, a Platán Galériában látható Jet Lag a legfiatalabb nemzedék kritikai attitűdjét közvetíti, ismét nyíltabb, szókimondóbb eszközökkel. Sylwia Serafinowicz kurátor külföldi rezidensprogramokban részt vett fiatal wroclawi művészek munkáiból válogatott, és a rövid ösztöndíjprogramokban kódolt sürgetéshez a jet lag tünetét kapcsolta. Utazás, kapcsolatteremtés, alkotás, majd ismét utazás – miközben nincs idő a környezet igazi befogadására, az elmélyülésre. A gyors eredményt elváró támogatási forma a mai, termékorientált társadalom következménye, erre reagálnak a művészek. Kama Sokolnica úgy, hogy egy rézrúdra terített fekete bőrdarabbal magát a fejfájós jet lag-állapotot vizualizálja, Olaf Brzeski egy rozsdás fémcsőből hajlított óriás házi légy plasztikájával, Krystian „Truth” Czaplicki az idő hiányában meg nem valósított, csak videoblog formájában bemutatott „tárgyakkal”, Piotr Skiba a Brooklynban fotózott paintball-pálya képével, amit egy rövid látogatásra érkező idegennek, európainak reménytelen megérteni, pláne elfogadni. Ez a generáció nem elégszik meg a hely karakterével, mélyebb élményekre, a folyamatok megértésére vágyik. A Platán kiállítása valójában egy következő nemzedék élhető élet utáni vágyát közvetíti, szellemes kiáltvány a „slow art” létjogosultságáért. A hatvanas évek tárgy nélküli művészetideájától – három lengyel kiállításon és fél évszázadon keresztül – így jutunk el a hely és idő nélküli művészet visszautasításáig. (Ludwig Múzeum, november 27-ig, ill. december 4-ig; Platán Galéria, november 29-ig.)

Götz Eszter

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában.