szerző:

#100 év – 100 tárgy. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár új kiállítása a múzeum második emeletén nem árul zsákbamacskát – éppen azt kapjuk, amit a cím ígér. 100 tárgyat a 100 éves múzeum történetéből, méghozzá a gyűjteménybe kerülésük sorrendjében, azaz a tárgy kiállítási kronológiában elfoglalt helyét nem az határozza meg, mikor készült, hanem az, hogy mikor került be a múzeumba.

 

Trautzl Tamás: Letét persely, Pest, 1803, ezüst, trébelt, vésett, a Pesti Chevra Kadisa letétje, 1933
©

 A mikor és mi kérdéspárra adott válaszok nyomán kirajzolódik a gyűjtemény története és a magyar zsidóság elmúlt 100 éve is. Az újrarendezés előtt – a kurátori koncepciónak megfelelően – „átvilágították” a gyűjtemény legjavát. A „leg”-ek feltérképezése kézenfekvő lépés és kezdet volt, amely hozzájárult, hogy a tárlat tükrözze a múzeumot létrehozó közösség önreprezentációjának változásait is – egy gyűjteménytörténeti kiállítás kapcsán különösen releváns szempontként. Emellett fontos üzenetként biztosítja az egykori donátorok leszármazottait és a leendő adományozókat arról, hogy a Zsidó Múzeum a lehető legjobb hely, ahová örökségük kerülhet: a bemutatott tárgyak iránt tanúsított tisztelet és alázat arról győz meg, hogy a múzeumban bizalmuk lehet, mert az hiteles hely, amely nemcsak magukat a tárgyakat, de azok történetét is becsüli és megőrzi.

A kurátori koncepció egyértelmű: a régi állandó kiállításból átemelt, így sokak számára már ismerős 40 tárgy mellett minden olyan tárgy szerepelhet, amely, mint „cseppben a tenger”, hűen reprezentálja a zsidó múzeum gazdagságát, és zsidó emlékeket őriz. Őrizheti egy család, egy közösség, egy jeles rabbi, egy történelmi pillanat, de akár egy közelmúltbeli ünnepi esemény emlékét is. Így bátran és szabadon jelenhet meg például Fehér László Haszidok című képe, egy óbudai 1820-as móhelszék, XIX. századi lengyel fűszertartók, Theodor Herzl levele 1898 májusából, A zsidók élete a Szentföldön című filmhez készített plakát 1913-ból, egy 1905-ben Oroszországban festett zászló „Le a cári alkotmánnyal, éljen a demokratikus köztársaság!” feliratú jiddis szöveggel, vagy éppen Weinmann Éva 1941–1946 között vezetett naplója.

A múzeum második emeleti felülvilágítós terme önmagában is különleges esztétikai élményt nyújt. A teljesen fehér, letisztult kiállítótérben a fal mellé épített, annak teljes hosszán végigvonuló nyírszínű installációs alaplemez sokezernyi apró furatával és a lyukakba illő tartóelemekkel mind a tárgyak elhelyezését, mind pedig azok típusát illetően számtalan variációra ad lehetőséget. Ezt az installációs panelt egy egyöntetű, a terem lendületét meg nem törő, szintén a fal teljes hosszán a kiállított tárgyak előtt végigvonuló plexifal zárja le. A termekben csupán néhány nagy méretű tárgy áll önmagában, alacsony dobogókon. A látvány igencsak meglepi a látogatót. Semmi felesleges elem, dekoráció, kiegészítő installáció, semmi szín. Mintha egy díszlet nélküli színpadon folyna a játék: semmi sem vonhatja el figyelmünket az igazi szereplőkről, a kiállított pontosan 100 tárgyról és azok történetéről, amelyeket a kihelyezett szövegpaneleken olvashatunk. Nézni, látni, olvasni – megtudni, megérteni és érezni minden felesleges sallang nélkül – egy radikális és bátor, mindeközben roppant célravezető kurátori döntés nyomán. A kiállítás a „lassú múzeum” koncepció világszerte terjedő mozgalmának jellegzetes példája. Akik megelégelték az öncélú, interaktív eszközök és megoldások sokaságát felsorakoztató installációkat, ahol a tárgyak és az általuk közvetített történetek gyakran a háttérbe szorulnak és elvesznek a látványban, azok igazán örvendezhetnek és felüdülhetnek a Zsidó Múzeum új „átmeneti” kiállításán.

A design neutralitása és variálhatósága egyben környezettudatosságra vall, hiszen az a jövőben lényegében bármilyen koncepcióhoz felhasználható. Élete nem ér véget a kiállítás bontásával vagy átalakításával, és e tekintetben is a kortárs, tudatosan zöld – ma még igen ritka – tárlatok sorába illeszkedik.

A kiállítás rekonstrukciós kísérlet: visszaadja a tárgyak rendszerváltás előtt elhallgatott történetét, és a kurátor Toronyi Zsuzsanna (aki 2014 októberétől egyben az intézmény igazgatója is) kedvelt fordulatát idézve a „kommentár-muzeológia” eszközeivel él, kiállításrendezési elvvé emelve a zsidó textuális hagyomány legősibb módszerét. A tárgyak lehetőséget kapnak arra, hogy elmondják gyűjteménybe kerülésük történetét, a muzeológus rögzíti azt a történeti-társadalmi pillanatot, amikor a tárgyak megjelennek a múzeumban, míg a néző hozzáteszi, hogy a kiállított tárgyak milyen érzéseket, emlékeket és asszociációkat hívnak elő benne. Az így kialakuló párbeszéddel – vitákkal, elemzésekkel, kép és írott szöveg együttesével – virtuális és valódi kommentárok sora fűződik egybe, öleli körül a tárgyakat, akárcsak a zsidó szakrális szövegeket a kommentárok, ott jellegzetes szövegtükröt, itt pedig különleges látványt és kontextust kialakítva. A múzeum judaisztikai szakértője, mentora és tanácsadója Darvas István rabbi, aki a kommentár műfajának muzeológiai értelmű felhasználását azzal is megerősíti, hogy nem kortárs módon gondolkozni mintegy „indirekt istenkáromlás”, hiszen aki csak a múltban él, az nem kíváncsi Isten mai akaratára, és nem hajlandó számba venni a jelen lehetőségeit, ezzel pedig Isten velünk való szándékait kérdőjelezi meg. Minden tárgynak van kortárs mondanivalója: e jelentések kibontására, a kommentáralkotásra és a jelen idejű kontextusok meglátására van szükség ebben a kiállításban.

Ezt a rendezői elvet azonban meg kell tanítani a látogatóknak, akiknek szabadon kell élniük a számukra fontos és releváns tárgyak kiválasztásának jogával. Hiszen nem ismerhető meg 100 tárgy egyetlen tárlatvezetés alatt. E helyzeten sokat segíthet, ha a munkatársak és a célközönség képviselői szoros, elemző „olvasat” során jutnak közelebb saját múzeumuk, gyűjteményük és kiállításuk egyes elemeinek újragondolásához. E tematikus és/vagy a kor- és érdeklődési köröknek megfelelő tárlatvezetések és foglalkozások rendszerének kidolgozása, felépítése, módszertani alapjainak megteremtése, majd a gyakorlatban történő adaptáció a múzeum egyik legnagyobb és legizgalmasabb feladata lesz a közeljövőben. A tavaszi nyitást követően ezt szolgálta a szubjektív tárlatvezetések programsorozata is, amely az egyéni olvasatokra és kommentárokra mutatott példát. A kiállításra felkészüléshez vagy a látottak újragondolásához, felelevenítéséhez tökéletes segédlet, hogy a bemutatott tárgyak mindegyike fotóval és a magyarázó szövegekkel együtt megtalálható a múzeum honlapján (www.milev.hu).

Talán sok látogatót meglep a tér- és a látványbeli sterilitás. Éppen ezért lesz izgalmas, hogy ehhez mit és miképpen ad hozzá az első emeleten hamarosan kialakítandó újabb állandó kiállítás. A teljes koncepció a közönség számára még nem tudott, de néhány formai, belsőépítészeti megoldás már ismertté vált a különböző szakmai programokon: ezek szerint az 1931-ben az adományozók nevével díszített ablaksor és a tér markáns oszloppárja jelentős hangsúlyt kap a látványban, miközben a kiállítás installációja nemcsak a tér, de a tárgyak méltóságát is igyekszik majd visszaadni.

Persze, a legizgalmasabb feladatok éppen most következnek: számos tárgy bemutatása akár rabbinikus kérdéseket is felvethet: mi az, ami megjeleníthető, bemutatható egy zsidó múzeumban, és mi nem? Hogyan lehet túllépni vallási-történeti tabukon? Kell-e egyáltalán, és ha igen, miért? A Magyar Zsidó Múzeumnak ezekre a kérdésekre is választ kell majd találnia, ami valódi szellemi kaland és kihívás lesz – mind a kurátorok, mind pedig a látogatók számára.

Török Petra

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában.