szerző:
Műértő

A hazai művészettörténet szempontjából hiánypótló vállalkozás a BTM Gyerek/kor/kép tárlata. Kilépteti a témát a részkutatások szintjéről (például nem egy életművön belül vizsgálja), a feldolgozott vizuális anyag tekintetében pedig ellép a sajtóképtől (amely már volt kutatás tárgya) a teljes fókusz és a műalkotások felé. Nem stiláris vagy kortörténeti szempontokat követ, hanem hívószavak köré rendezi anyagát. Ezek mentén az elmúlt 200 év gyermektémájú hazai alkotásainak olyan bemutatására vállalkozik, amely alkalmas a gyermekekkel kapcsolatos viszonyrendszerek, megítélések és a róluk alkotott kép(zet)ek különbségeinek vizsgálatára.

A konkrét és a szimbolikus gyermek is olyan, mint egy vetítővászon a felnőttek felől nézve: azt vetítenek rá, amire képesek. Amit látni szeretnének ahhoz, hogy igazolást nyerjen, amit a világról (helyesnek) gondolnak. A gyerek-képekben meg lehet mutatni az értékrendünket: hogy mit gondolunk, miért létezünk, és milyen univerzum vesz minket körül. Főként azokból az építőelemekből állnak, amiket mi adunk, mert akarjuk adni (magyarázatok), de leginkább azokból, amiket nem tudunk nem adni („leviselkedés”, lásd utánzásos tanulás). Így aztán nem csak hús-vér-anyatej értelemben jönnek létre belőlünk. A gyermektéma remek felület minden kor saját elvárt és/vagy valós képének megformálásához.

Nagy Sándorné Kriesch Laura: Gulliver kisasszony, 1912 körül
©

A Kezdetek: Madonna hívószóval indít a tárlat, mint az európai gyermek-kép egyik kiindulópontjával. A tiszta, romlatlan gyermek önálló alakja a gyermek Jézusé. A tárlat nyitóképe – mintegy megelőző ellenpontként – egy apa gyermekével festmény, Kőnig Frigyes Genetikai Quodlibet (1992) című műve, amely előre jelzi a kiállítás gondolkodásmódját is. A gyermek-magyarázatok változásait jól követhetjük eltérő korszakok alkotásai, azaz eltérő valóságok, megélések együtt-láttatásával. Ilyen például a második hívószó, a gyermeket a társadalmi hálóban legszűkebben körülvevő egység, a Család témakör „triptichonja”: egy XIX. századi idealizált nagycsalád-csoportképet (Weber Henrik: A Weber-család, 1846) két, az 1950-es éveket megidéző festmény fog közre: a korszakot fémjelző erőszakos baby-boom szirupos idillje (Felekiné Gáspár Anni: Családi idill, 1953) és az ’56 utáni „mindenrendben” kötelező életérzésnek az emlékezés reflexióján átszűrt valósága (Fehér László: Egy fénykép 1958-ból, 1980). Általuk összevethetjük az idillek, a hazugságok, az összetartozás-mintázatok kép(zet)eit.

Mintha koncentrikusan táguló körökben haladnánk a gyermek lehetséges társadalmi kontextusaiban: a harmadik téma (Fiú/Lány) arra fókuszál, hogy a gyermekek neme mikor és hogyan (nem) jelenik meg a műalkotásokon, melyik nemet milyen attribútumokkal ábrázolták, és milyenek voltak a régi korok „kis felnőttjei”. A negyedik téma, a gyermekeknek a felnőttvilágba való beillesztését előkészítő, mesterséges terep a Nevelés, szabályozás címet kapta. Itt a képeket és adataikat játékos formában kapcsolhatjuk össze, amely finoman szembeállítja a mai interaktív pedagógiai módszereket például azokkal az 1860-as évekből való iskolai életképekkel, amelyeken rendre megjelenik a büntetését töltő gyermek. A Játék hívószó köré válogatott művek a gyermek saját univerzumának felnőttek általi megformálási módjaira adnak példákat, amelyek kiváló terepei a felnőttekben élő, soha fel nem növő gyermeki én-rész szabad(abb) megélésének.

Mikrotárlatként jelenik meg a Gödöllői művésztelep, ahol a férfi és a női alkotók a korabeli gender-viszonyoknál érzékenyebben, szerepfüggetlenebbül adnak képet a gyermekeikkel való lét mindennapi, gyakran szimbolikus dimenziókba emelt tapasztalatairól.

A kortársak közül Hecker Péter műve (Kisfiú ufómaszkban biciklizik, 2006) a gyermeki cselekvések – felnőtt értelmezés szerinti – abszurditásait példázza, de azt a tapasztalatot is felidézi, miszerint a felnőttek a gyerekeket sokszor „másik bolygóról” érkezett, érthetetlen kis idegeneknek látják, akiket csodálkozva bámulnak. Waliczky Tamás videomunkáján (A kert, 1992–1996) nem pusztán téma a játékvilág, hanem a nézőpont megragadására is kísérlet történik: mintha csak az a pár dolog létezne az világon, ami épp a gyermeket érdekli, s ezekkel aztán kitartó ismétléssel foglalkozik. A vízcsepp-perspektívának köszönhetően a gyermekre gömbként záruló saját világ megformálása közel visz a gyermeki tapasztalás megéléséhez.

A gyermekek helyét a világban kijelölő eddigi kontextusokat is felnőttek teremtették, nemcsak a bennük foglalt, gyermekről alkotott képeket. Már ezeken is láthattunk gyermekeket áldozatként – mai tudásunk alapján mindenképp. A Kiszolgáltatottság: Szegénység, Kiszolgáltatottság: Háború és a Gyermeksorsok hívószavakhoz illesztett alkotásokon azonban explicit módon jelennek meg a felnőttek világában tehetetlenül sodródó, azt elszenvedni kénytelen gyermekek. Mindez akkor vált reflektálttá, amikor a művészek érzékenysége ezekre a problémákra is kiterjedt. A Szegénység témakörnél M. Horváth Judit és Stalter György 1990-es években készült fekete-fehér fotóit láthatjuk mélyszegénységben élő roma családokról, gyermekekről. Egy elképzelhetetlenül nehéz valóság mindennapjai, a benne élők viszonyai, hús-vér mivoltuk ölt sorozataikban gyönyörű, beleérzéssel, tisztelettel alkotott képeket. Egy olyan valóság tárul elénk a többi alkotó, például az 1956-os menekülteket fotózó Ata Kandó felvételei által is, amelyről egy pillanatig azt hihetjük, hogy a barbár múlt vagy félmúlt velejárói voltak csupán. Pedig csak a képalkotás, a látásmód változott, a kiszolgáltatottság, a sorsok nem. iski Kocsis Tibor Ahmed (2005) című festményén a 11 éves iraki kisfiú portréja egyszerre idézi meg a bürokratikus menekültügyi szervek kriminalizáló nyilvántartási kényszerét, sűríti a probléma tértől, időtől független szimbólumává, és szembesíti a nézőt a kérdéssel: „hogy akit lát, az vajon menekült, migráns, idegen vagy Ahmed, egy tizenegy éves iraki kisfiú?” (Révész Emese) Direktebb módon szabadítja meg alakjait Déri Miklós menekült családról készített fotója (Gepsz Szava [3)], Mahmud ([1)] Mohamed [5] Szíriából, 2015) a stigmáktól és a címkéktől, amikor üres háttér elé ültetve kiemeli őket a sajtóképekről ismert közegből.

A Nosztalgia című utolsó témakör példákat mutat a felnőttek emlékeiből, amelyekkel gyermekkorukhoz viszonyulnak, gyermeki alakokba, gyermekekkel kapcsolatos tárgyakba vetítve azokat. A tárlat egyik záróképe Nagy Gabriella Kapcsolatban (2010) című festménye. Gyermek és felnőtt tértől és időtől független kapcsolatát látjuk, ahogy egymás kezét fogva állnak a tengerparton. Az egyik már régóta itt van, a másik csak nemrég érkezett, s így együtt figyelik ég és víz találkozását. Egy pillanatra csak ők léteznek, és csak az övék az egész világ. (Megtekinthető február 19-ig.)

Somogyi Zsófia

Megjelent a Műértő december-januári lapszámában.