szerző:

A hazai művészettörténet szempontjából hiánypótló vállalkozás a BTM Gyerek/kor/kép tárlata. Kilépteti a témát a részkutatások szintjéről (például nem egy életművön belül vizsgálja), a feldolgozott vizuális anyag tekintetében pedig ellép a sajtóképtől (amely már volt kutatás tárgya) a teljes fókusz és a műalkotások felé. Nem stiláris vagy kortörténeti szempontokat követ, hanem hívószavak köré rendezi anyagát. Ezek mentén az elmúlt 200 év gyermektémájú hazai alkotásainak olyan bemutatására vállalkozik, amely alkalmas a gyermekekkel kapcsolatos viszonyrendszerek, megítélések és a róluk alkotott kép(zet)ek különbségeinek vizsgálatára.

A konkrét és a szimbolikus gyermek is olyan, mint egy vetítővászon a felnőttek felől nézve: azt vetítenek rá, amire képesek. Amit látni szeretnének ahhoz, hogy igazolást nyerjen, amit a világról (helyesnek) gondolnak. A gyerek-képekben meg lehet mutatni az értékrendünket: hogy mit gondolunk, miért létezünk, és milyen univerzum vesz minket körül. Főként azokból az építőelemekből állnak, amiket mi adunk, mert akarjuk adni (magyarázatok), de leginkább azokból, amiket nem tudunk nem adni („leviselkedés”, lásd utánzásos tanulás). Így aztán nem csak hús-vér-anyatej értelemben jönnek létre belőlünk. A gyermektéma remek felület minden kor saját elvárt és/vagy valós képének megformálásához.

Nagy Sándorné Kriesch Laura: Gulliver kisasszony, 1912 körül
©

A Kezdetek: Madonna hívószóval indít a tárlat, mint az európai gyermek-kép egyik kiindulópontjával. A tiszta, romlatlan gyermek önálló alakja a gyermek Jézusé. A tárlat nyitóképe – mintegy megelőző ellenpontként – egy apa gyermekével festmény, Kőnig Frigyes Genetikai Quodlibet (1992) című műve, amely előre jelzi a kiállítás gondolkodásmódját is. A gyermek-magyarázatok változásait jól követhetjük eltérő korszakok alkotásai, azaz eltérő valóságok, megélések együtt-láttatásával. Ilyen például a második hívószó, a gyermeket a társadalmi hálóban legszűkebben körülvevő egység, a Család témakör „triptichonja”: egy XIX. századi idealizált nagycsalád-csoportképet (Weber Henrik: A Weber-család, 1846) két, az 1950-es éveket megidéző festmény fog közre: a korszakot fémjelző erőszakos baby-boom szirupos idillje (Felekiné Gáspár Anni: Családi idill, 1953) és az ’56 utáni „mindenrendben” kötelező életérzésnek az emlékezés reflexióján átszűrt valósága (Fehér László: Egy fénykép 1958-ból, 1980). Általuk összevethetjük az idillek, a hazugságok, az összetartozás-mintázatok kép(zet)eit.

Somogyi Zsófia  írása, a cikk folytatása a Műértő december-januári lapszámában olvasható!