szerző:
Műértő

A Műértőben minden év elején visszatekintünk az előző esztendő kulturális politikai fejleményeire. Most is lenne mit lajstromozni: az MMA újabb tulajdonszerzéseitől a Várból kizavart tudományos intézetek helyzetén, egyes vidéki intézmények zuhanórepülésén át a hasznosításra kiadható múzeumi tárgyakig, most mégsem akartunk tételes fölsorolást. Ehelyett megkérdeztük a művészeti színtér néhány képviselőjét, ők mit láttak a leginkább problematikusnak. Ennél többet kaptunk: közérzeti és helyzetképet.

Mélyi József művészettörténész, kritikus, tanár

A kérdés ebben a formában, illetve ebben az időben és térben annyira megválaszolhatatlan, mintha 1949 Magyarországán tették volna fel. Nincs kultúrpolitika, nincsenek önálló fejlemények; rendszerszintű a problémánk, és legfeljebb konstatálhatjuk, hogy 2016-ban területünkön is megállíthatatlan volt az erózió. Ha mindettől eltekintve mégis válaszolnék a kérdésre, akkor a legproblematikusabbnak azt tartanám, hogy az alternatív intézményrendszer kialakulása csigalassúsággal zajlik, mert úgy tűnik, hogy a korábbi romokon még mindig lehetséges valamiféle élet. 

Hegyi Dóra kurátor, tranzit.hu

A rendszerváltás utáni Magyarországon lassan elindult egy tendencia, amely szerint a művészet értékelése a kortárs fejleményeket követve, szakmai alapon működik, és kapcsolódik a nemzetközi színtérhez is. 2010 óta a kortárs művészet szakmai értékrendszere azonban egészen új mederbe került. Nem kell szakmai ranglétrákat végigjárni, elég ideológiailag megfelelni a kormányzati elvárásoknak. Elvárás a nemzeti-keresztény szellemiség megjelenítése, egy másik szálon pedig a Kádár-korszakból átmenthető kulturális örökség, és véletlenül sem a jelenünkről szóló, problémafelvető kortársi megközelítések. Csak néhány példa: az alaptörvény illusztrálására rendelt, történelmi évfordulókat ábrázoló festmények 2011-ben, Weöres Sándor szobra Pécsett és a német megszállás áldozatainak emlékműve 2014-ben. Vagy a vallásos festőként szűk körben ismert Bekay-Nagy Maya felfuttatása 2016-ban, aki a brüsszeli Balassi Intézetben, majd a Szombathelyi Képtárban mutatkozhatott be, és tőle rendeltek festményt a Szent Márton-év kapcsán. Elmondható, hogy a kortárs művészet újra politikai megrendelés tárgya lett, önálló szerepét csupán véletlenszerűen és elvétve kapja meg. És nem elég az ideológiai hátszél, egyetlen alkalommal sem elfogadható a művészi minőség… 

Ligetvédők, 2016. június
©

Nemes Csaba képzőművész

Az elmúlt év leginkább zavarba ejtő fejleménye számomra az egyre nagyobb és általánosabb csend. A csend, amely a rendszeresen jelentkező súlyos botrányok gyors lefutása után beáll. Fásultság van és fáradtság, a hiábavalóság nyomasztó érzése. Önigazoló kompromisszumok vannak, egyénileg meghúzott határok, ilyen-olyan mértékű önbecsapások. Az ellenállás egy-egy megszállott és elkötelezett személyre vagy kisebb csoportra korlátozódott. A hazai aktivizmusnak lényegében megszűnt a bázisa. Ki kell majd találni valami újat, próbálkozni, kísérletezni. Most tehát csönd van, ami nehezen értelmezhető. Vajon ez már a konszolidáció süket csöndje? Az elfogadásé, a belenyugvásé, a behódolásé? Vagy az erjedésé, esetleg az erőgyűjtésé? Vagy lehet, hogy egy hosszabb dekadens korszak elébe nézünk? Az ellenállás halk, ellenben a zaj, amely körülvesz, egyre erősebb. A kultúrpolitikai botrányoknál is zajosabb a gyűlölet fülsértő hangja – irányuljon a menekültek vagy újabban a civilek felé. És ez a régi/új zaj immáron kintről is beszűrődik. Varsóból, Isztambulból, Washingtonból, lényegében mindenhonnan.

Kozma Eszter kurátor, az FKSE elnöke

Az elmúlt évek legnagyobb kihívását számomra a gyors egymásutánban következő dilemmák jelentették. Az intézményrendszer felforgatása és újraszervezése nemcsak szakmai és egzisztenciális kríziseket hozott, de morális kérdések sorozatát is, amelyekre nem lehet egyetlen érvényes és hosszú távú választ adni. 2016-ban az FKSE számára, és személyesen nekem is az NKA átszervezése volt a legproblematikusabb kultúrpolitikai lépés. A törvénymódosítás – noha nem ez volt az elmúlt évek legradikálisabb intézkedése – szimbolikus pillanat volt: az MMA gyakorlatilag többségbe került annak a pénzosztó szervezetnek a zsűrijében, amelynek forrásaira szinte valamennyi hazai művészeti intézmény rászorul. Így azon szervezetek – mint az FKSE is –, amelyek 2012-ben egyértelműen elhatárolódtak az MMA-tól, eldöntendő kérdés előtt találták magukat: vagy újragondolják addigi működésüket és tartják magukat állásfoglalásukhoz, vagy csendben, kényszerből, az NKA-n keresztül tulajdonképpen együttműködnek az MMA-val, és ezzel legitimálják az új rendszert. Az FKSE frissen kinevezett elnökségének így – egy kevés lelket számláló fórum és hosszas ülésezés után – önazonos döntést kellett hoznia egy majd 60 éves szervezet pozíciójáról a hazai művészeti térképen. Az FKSE állásfoglalása 2012-ből, és a törvénymódosításra adott válaszunk is, 2016 januárjából elolvasható: http://studio.c3.hu/fkse-studio/allasfoglalasok/

András Edit művészettörténész

A legproblematikusabb számomra a „big picture”. Az egyes kultúrpolitikai intézkedések két, egymást erősítő tendencia együttállása mentén születnek. Az egyik a központi irányítás alá vont, normatív kultúrpolitika érdekében alkalmazott módszeres, rendíthetetlen buldózertechnika, amely mindent „eltakarít” az útból, ami ellenállást, szakmai kritikát, eltérő álláspontot képviselne. Az állami ellenőrzés alá vont médiában az egyes intézkedések elszórtan, bagatellizálva jelennek meg. A nem offenzívaszerű, az egyes területeket elkülönítve, kis lépésenként átalakító módszer azt eredményezi, hogy a kultúra különböző ágai csak a saját területükön érzik az intézkedések súlyát. Ez az „oszd meg és uralkodj” módszer ellene munkál a szélesebb szolidaritásnak. Másrészt ezek az intézkedések nem kisebb reformok mentén épülnek, hanem centralizálás, vagyis komplett intézmények, szakmai képviseletek beolvasztása vagy kiiktatása mentén, ami jelentősen csökkenti, akár meg is szünteti az ellenállási felületeket. A másik, ha lehet, még riasztóbb: a „normalizáció”, az elfogadás, a fokozatos beépülés a politikai rezsimhez igazított kulturális rendszerbe nemhogy lépést tart, vagy gyors ütemben követi ezt a folyamatot, de sok esetben elébe is megy. Ennek mozgatója az egyes intézmények működésének ellehetetlenítése mellett, hogy a komplett kádercsere szélesre nyitotta az egzisztenciális ollót. „Cashflow”, érvényesülési lehetőségek az egyik oldalon, egzisztenciális bizonytalanság, megélhetési problémák a másikon, miközben alig maradtak pozíciók közbül. A kollektív amnézia pedig jótékonyan segíti ezt a folyamatot. 

Somogyi Hajnalka kurátor, OFF-Biennálé Budapest

A kérdésről két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy a szcéna – természetesen engem is beleértve – milyen notóriusan gyengén teljesít a kultúrát érintő kormányzati intézkedések megítélésében, következményeinek előre látásában; valamint, hogy bár ezt tekinthetjük erénynek is (hiszen valamiféle idealizmust, érintetlenséget jelez), azért elég drágán megfizetünk érte. A másik válaszom pedig a kérdés kifordításával a nyilvánvaló rögzítése: a legproblematikusabb – tavaly is – a kultúrpolitika hiánya volt: egyre inkább úgy tűnik, hogy a kultúrát érintő döntéseket befolyásoló szempontok területen kívüliek, így e döntések hatásai csupán járulékos károkként értelmezhetők. Ami viszont szándékos és módszeres, az például a civilek megfélemlítése, tevékenységük ellehetetlenítése – ennek pedig a művészeti életben is gyászos következményei lesznek. De ne legyen igazam. 

Marosi Ernő művészettörténész, egyetemi tanár, akadémikus

Az elmúlt, 2016-os év egy látszólag véletlenszerű dokumentuma az asztalomon: rossz benyomások és aggasztó körülmények tanúja. A kép 2017 januárjának közepén készült, a megszűnt egykori Országos Műemléki Felügyelőség/Kulturális Örökségvédelmi Hivatal/Forster Központ becsomagolt gyűjteményeit megkárosító vízbetörésről. Nem az a baj, hogy a felelős vezetők alkalmatlanok, hiszen bárki tudja, hogy temperáló fűtés nélkül hagyva bármely vízvezeték tönkremegy a kemény fagyban. Baj az, hogy a kár alapvető kutatási dokumentációkat ért, s ezek történeti forrásokként pótolhatatlanok, eszmei értékük felbecsülhetetlen, s előállításuk – a finanszírozás minden hagyományos szűkmarkúsága ellenére is – sokba került. Ez a dokumentum felidézi a 2016-os évnek a magyar kulturális örökséget sújtó legnagyobb botrányát: a szakértelem lebecsülését és távol tartását a reprezentációt szolgáló gyakorlattól. A dilettánsok történeti vágyálma rémálomba torkollott.

Tél van, s jó lenne, ha csak ezért merülne fel mindaz, amit 1925-ben Bulgakov írt le a moszkvai Kalabuhov-házban tapasztalt furcsaságokról: „Úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Először minden este kornyikálás, aztán a klozetban befagynak a csövek, aztán megreped a gőzfűtés kazánja és így tovább. Kampec a Kalabuhovnak.” (Kutyaszív, Hetényi Zsuzsa fordítása, Budapest, 2004).

Bencsik Barnabás kurátor, az ACAX vezetője

2016-ra még közelebb került a megvalósuláshoz a „kötcsei beszéd” elitváltást vizionáló próféciája, bár nem egészen úgy, ahogy azt 2009-ben megfogalmazta a későbbi győztes. A „centrális erőtér” kultúrpolitikai küldetése az lett volna ugyanis, hogy megteremtse az „új elitet”, amely „szép, nemes és választékos” életének példájával mintát adhat az egész magyar társadalom számára az országot sikertelenségbe taszító, és ezért diszkreditálódott „szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösség” helyett. Az elitváltást bürokratikus machinációkkal könyörtelenül végrehajtották, a korábbi kultúrateremtő közösség romokban, tagjai egzisztenciális bizonytalanságban. Viszont sehol sem találkozni a „szép, nemes és választékos élet” példamutató nagyságaival a frissen pozícióba kerültek között. Amit ehelyett látunk: látszattevékenység a korábban referenciának számító kánonképző intézményekben, a meghasonlottság látványos jelei a nyilvános megnyilatkozásokban, értelmetlen és indokolatlan milliárdos közpénzköltés kulturálisnak álcázott fedőtevékenységekre. Érvényes teljesítménynek nyoma sincs. A kultúrpolitikai működés célja az lett, hogy a mesterségesen polarizált kulturális mezőben az erőforrások csak az egyik pólushoz áramoljanak, a finanszírozási kontroll hézagmentesen elzárjon minden közpénzforrást a nemkívánatos szereplők elől, kizárva ezzel a kritikai pozíciók megformálódásának még a lehetőségét is. A 2016-os év minden jogszabályi változtatása erről szól, ennek érdekében történt.

Összeállította: Nagy Gergely

Megjelent a Műértő 2017. februári lapszámában