szerző:

Károlyt, aki a kert után kapta a nevét, egy húsvét után dobták be gondos kezek a Károlyi-kertbe, mint az elmúlt ünnep érdektelen díszletét. Meglehetősen esős volt az akkori tavasz, úgyhogy a befogadó vezetőség előbb léckalyibát eszkábáltatott neki, majd kapott nyúlházat és elkerített nyúlkifutót a szépen karbantartott és használható „zöld villamos” mellett. Reggelente, mikor még zárva volt a kert, óvatosan, nagy, lusta huppanásokkal vette szemügyre Károlyi grófoktól örökölt tágabb rezidenciáját.

A parkvezető embersége rentábilisnak bizonyult, hamarosan a gyerekek és a szülők kedvencévé vált, ez utóbbiakat főleg azzal nyerte meg, hogy még a leghisztisebb kiskorút is gyorsan lecsillapította a hatalmas baknyúl látványa. Mikor 2015 decemberében meghalt, gyászolták gondozói, a gyerekek, sőt még a park körül rendszeresen kutyát sétáltatók is, és könnyben úszott a facebook.

Majd pedig valóban hagyomány teremtődött, lózungok nélkül: nem vártak a következő kidobott húsvéti nyúlra, hanem rögtön beszerezték az utódot, az elhunyt Károlynak pedig közmegelégedésre szobrot állított a kertben az V. kerületi önkormányzat.

Fekete Géza Dezső: Károly, a Károlyi kert néhai nyula, 2016

Károly szobra egyike a kevés, valódi jelentéssel és érzelmi tartalommal bíró memento morinak ebben a városban. Életnagyságnál kicsit nagyobb, Fekete Géza Dezső készítette bronzszobra (2016) egykori lakhelyétől pár méterre egy dombon kuporog, fényes fülein és hátán látszik, hogy – immáron más szerepben – továbbra is a közönség kedvence maradt. A szobor becsületes portréja a néhai Károlynak, kissé nehézkes elrendezésű ugyan, de a szobrásznak nyilván figyelembe kellett vennie azt is, hogy nemcsak emlékműnek, hanem meglovagolható játszóeszköznek is kell lennie.

Nehéz ma már nyúlságról szoborban újat mondani, a kínai agyaghadsereghez hasonlóan minden húsvétkor előnyomuló csokinyúlfalanxok nyomában. Az előző századok élőként ábrázolt nyulai karcsúak voltak, és hosszú, nyúlttestű ugrásokkal futottak a vadász elől. Megnyugodva és felülmúlhatatlanul Dürer ábrázolta először, igaz, ő nem szobor formájában. A Dürer-parafrázisként készült nürnbergi Jürgen Goertz-féle horrornyúlra nem kell sok szót vesztegetni: magamutogatás és fantáziátlanság a legfőbb jellemzői. Károly szobra viszont minden nehézkessége ellenére korrekt műalkotás.

Szobrokat parkjaiba, kertjeibe, épületeire magánember nemigen rendel. Marad a köz mint megrendelő, amely köz mostanában felfedezte, hogy nem mindig nemzetünk múltba homályosult nagyjait, felemelő, vagy éppen tragikus eseményeit kell szobor-színpadra emelni, ácskapocsként büszkén az időtérképbe verni. Vagy pedig a hosszú feledés után némileg rossz lelkiismerettel emlékezni rá, szinte csak egy gombostűvel megjelölni, mint a magyar kultúrtörténet kissé elfeledett alakját, Lajtha László zeneszerzőt, akinek fejszobrát fehér talapzaton (Gálhidy Péter, 2015) Károly szobrától nem messze állították föl, körülbelül ott, ahol az 1930-as években a kertben tartott, sokszor Ferencsik János vezényelte koncertek zenekarainak hegedűsei ülhettek.

A magunk korának való emlékműállításnak nem kell okvetlenül heroikusnak lennie. De a magyar ló pengehátú és kétdimenziós, úgyhogy mindig könnyebb átesni a másik oldalára, mint meglovagolni. Mert ehhez ízlés is kéne, és mértéktartó koncepció. A Károlyi-kertben jól elvannak a klasszikus nyelven és anyagban, azaz bronzban megformált szobrok, Károly, a nyúl, Lajtha László és Irányi Dániel síremlékszobrának replikája (Kallós Ede, 1904) – nem utolsósorban azért, mert a növényzet is jól felveszi, keretezi és elválasztja őket, nem egyszerre támad a különböző arányú és stílusú emlékművek látványa.

Kallós Ede: Irányi Dániel síremlék-szobrának replikája, 1904

Nem itt, a szépen karbantartott parkban, hanem kicsit odébb, az Egyetem téren szaporodtak el mértéktelenül jelenünk emlékművei, a „köz” öndefiníciója és önkanonizációja – mert a szobor egyfajta kanonizációt is jelent: ötletét, szándékát és fantáziáját leginkább itt engedheti szabadjára a megrendelő. Jelen korunk purifikátori módon romantikus, csakhogy a tiszta érzelmek helyett vegytiszta racionalitást követel, a formát, csak a formát, és annak is csupasz egyszerűségét. Nehogy szóljon valamiről, mert a pillanatnyi, az aktuális esetleg nem értelmezhető ugyanúgy a XXI. és a további századok világpolgárai számára, és így nélkülözi az örökkévalóság lehetőségét. Ami, mint tudjuk, a Művészet velejárója.

Ennek szellemében rakták tele az Egyetem teret szobrokkal, a Henszlmann Imre utca végén a hatalmas vörös kőkolonc „csukott könyvet” formázna, míg mellette az inkább fenékre emlékeztető Nyitott könyv (Kelecsényi Gergely, 2012) szökőkútként lapozgatja a vizet. Ez utóbbi legalább mozgalmas műalkotás: úgy kéthetente eldugul, és akkor külön látványosság a szerelése, pucolása. Zala György (1930) emlékművével szemben – amely már megszokottan hozzánőtt az egyetem épületének falához – kerek kőmedencében a vaskos, pufi Madárvirág szökőkút (Raffay Dávid, 2015) is hozza a szigorúan síkfelületű, semmitmondó formát csakúgy, mint a gránit lábfej (Szmrecsányi Boldizsár, 2010) a tér másik felén. Csak nehézkességében összeillő, mesterkélt szoborkollekció ez, amelynek alapötlete a barokk Lustgartenek szellemét idézi, de gondos elrendezés híján a játékosságból csak az ízlés- és elrendezésbeli bizonytalanság és feltűnni vágyás érzékelhető azonnal. Akiket valami miatt magunkhoz közelebb állónak érzünk, mint Reagan elnököt, vagy Móricz Zsigmondot, lesegítjük a talapzatukról. Akikre reverenciával illik gondolni – mint az egyetemalapító Pázmány Péterre (Buda István, 2014) vagy a névadó Eötvös Lorándra (Buda István, 2016) –, azok még posztamensen állnak, igaz, eldugva az egyetem épületének két szélső homlokzati árkádközében. A túlságosan kurta bíborosi ornátust viselő, bakancsos Pázmányon, aki baljában apró könyvet tart, jobbjában vélhetőleg írásra szolgáló sastollat, érződik a kényszeredett történetiség. Eötvös báró korrekt urat formáz, jó szobor is lenne, ha párdarabjához hasonlóan nem ilyen eldugott helyen állna, és ha a két szobor nem pontosan annyira hatna az életnagyságnál kisebbnek, hogy az már zavaró.

Ha a díszburkolattal ellátott Egyetem téren meghagyták volna a füves részeket, és ültettek volna még néhány fát és bokrot, azok talán barátságos keretet adhatnának, és tompíthatnák a jelenlegi szobor-diszharmóniát. Azt persze nem állíthatom, hogy a szoborművek bizonyos hatásukban nem illeszkednek a térhez, mert a rengeteg monoton fehér kősivatag miatt úgy fest az egész, mint a túlvilág.

Mojzer Anna

Megjelent a Műértő 2017. áprilisi lapszámában.