szerző:
Műértő

Ilyen finoman kihívó érzékiséget – legalábbis az Alpoktól északra – nem látott a világ, amíg 1509-ben idősebb Lucas Cranach (1492–1553) meg nem festette a szerelem istennőjét, mégpedig életnagyságban. Vénusz erős fényben áll, szűzies, tökéletes alakja éles vonalakkal különül el a fekete háttértől. Jobb vállát, derekát és szeméremdombját is pusztán vékony, átlátszó fátyol fedi. Fejét kissé balra billenti, tekintete melankóliát, beletörődést sugároz, hiszen tudja: a szerelem nem mindig hozza el a boldogságot. A Botticelli Vénuszához hasonlatos nőalak karjai azonban kissé túl hosszúak, és virágos mező helyett barátságtalan, kavicsos környezet veszi körül. Egyik kezét a kis Cupido fején nyugtatja, aki kutató pillantást vet a nézőre, készen arra, hogy veszélyes nyilát kilője.

id. Lucas Cranach: Vénusz és Cupido, 1509, olaj, fa, 213x102 cm
©

Ezt az Ermitázs gyűjteményéhez tartozó Vénuszt még mitológiai keretbe ágyazta, de a sok hasonló későbbi nőalak megfestésénél a mestert láthatóan főként az akt, a mezítelen test érdekelte. Cranach nemcsak az első „aktfestő” volt északon, hanem egy új ikonográfiai rendszert is kidolgozott, amely barátja, Luther Márton reformátor nézeteit és mozgalmát szolgálta, és ezzel történelemformáló szerepet is betöltött, ez pedig viszonylag ritka egy művész esetében.

A reformáció 500. évfordulója alkalmából megrendezett kiállítások közül az elsőt az ő művészetének szentelték Düsseldorfban, és mivel ez a város és akadémiája a háború utáni avantgárd művészet központja is volt, természetes, hogy a tárlat áttekintést ad azokról a modern alkotásokról, amelyeket Cranach művei inspiráltak.

Cranach 1500-ban tűnt fel művészként, méghozzá Bécsben, ahol a császári ház humanista körének egyik tagja adott neki megbízást néhány oltárkép elkészítésére, amelyeket az úgynevezett Dunai iskola modorában festett meg. Később expresszív nyomtatott grafikákat is készített, amelyekre erősen hatott Dürer Apokalipszisének eksztatikus, drámai stílusa. Életében a nagy változás 1504-ben következett be, amikor Wittenbergben az ottani választófejedelem, szászországi Bölcs Frigyes szolgálatába állt. Cranach ettől kezdve mint udvari művész a fejedelmi kastélyok berendezője, portréfestő, illusztrátor, ünnepségek tervezője – vagyis az ambiciózus Bölcs Frigyes „mindenese” lett, aki ezért jól megfizette. Legfőbb jövedelemforrása azonban saját céhe volt, amelyet segédeivel és fiaival (Lucas és Hans Cranach) virágoztatott fel. Céhét nemcsak a már említett lányos alkatú nőalakok és szép arcú, félalakos Máriák, valamint újszerű szentábrázolásai tették híressé, hanem az is, hogy az ekkoriban egyre szaporodó új templomok számára teljes berendezéseket szállított, a szárnyas oltárokat is beleértve. A Keresztrefeszítés, a Pihenés menekülés közben és a Szent Katalin-oltár, amelyeket különböző városok megrendelésére készített, ekkoriban még megfeleltek a katolikus kánon elvárásainak. De Luther tanaival való megismerkedése, valamint szoros barátsága alapvetően megváltoztatta a szokásos bibliai témák interpretálását. Ettől kezdve a képeken gyakran olvashatók a Luther által németre fordított bibliai szövegek és prédikációiból vett idézetek is, amelyeknek a bűnbeesés és a megváltás áll a középpontjában. A weimari városi templom szárnyas oltárának középső részén a megfeszített Krisztus jobbján, Keresztelő Szent János mellett az idős Cranach és Luther látható, kezében a néző felé fordított saját bibliafordításával.

id. Lucas Cranach: Madonna a gyermekkel, 1510, olaj, fa, 71x51
©

Bár sok megbízást elveszített „áttérése” miatt, és néhány oltárképe is megsemmisült a vallásháború hevében, Cranach mégis gazdag ember maradt. Harminc éven át viselte a tanácsnoki címet, és a gyógyszerészi privilégiumot is megszerezte, de az is kárpótolta, hogy ő lett Luther és felesége, Katharina von Bora kizárólagos portréfestője. Miután műhelye egy nyomdával is kibővült, céhe a reformáció idejének legnagyobb „képgyártójává” lépett elő – a röplapokat és gúnylapokat is beleértve. Napjainkban 1500 olyan művet tartanak nyilván, amely Cranach műhelyéből származik, és szerte Európában talált vevőre. Mivel azonban fiai és munkatársai teljesen átvették a stílusát, sokszor nehéz megállapítani, hogy melyiket készítette maga a mester.

A düsseldorfi Kunstpalastban most 200 kép látható, aminek érdekessége az, hogy igyekeztek a mestertől származó munkákat bemutatni (ezek egy szárnyas kígyó övezte LC-monogrammal vannak ellátva), valamint olyan modern művészek alkotásait, akiket Cranach művészete megihletett. Picassót például nemcsak a forrásnimfák és leánytestű istennők inspirálták, hanem Dávid és Betsabé története, valamint a Vénusz és Ámor-képek is. De néhány olyan expresszionista művészre is hatással volt, mint Otto Mueller, aki Álló akt karddal című képét Cranach híres Lukrécia-figurája után festette meg. Fritz Bleyl 1906-os Brücke-plakátjának is az ő női aktja volt az előképe, és állítólag Duchamp utolsó nagy aktját (Menyasszony, 1912) is a mester nőalakjai inspirálták. Tíz évvel később készült el Man Ray fotója, az Ádám és Éva, amely Duchamp-t és Bronia Perlmuttert ábrázolja mezítelenül és olyan pózban, ahogy az első emberpárt Cranach 1533-ban megfestette.

Andy Warholnak nemcsak Cranach női portréi (Pop Lady, 1985), hanem a hasonló alkotói módszerek, a mester „factory”-ja is tetszhetett. De a művésznőket is megragadta egy-egy Cranach-mű, például a kiállításon látható Paula Modersohn Becker első önmagáról készített, életnagyságú aktja, valamint Yasumasa Morimura 1991-es alkotása, amely Cranach egyik legjobb képe, a Judit és Holofernész (1530) alapján készült.

A jelenbe egy digitális archívum, egy kivetített óriási mozaiksorozat hozza vissza a látogatót, amely 40 Lukrécia-variációval és 40 Luther-portréval kápráztatja el a szemet. A tárlaton két budapesti kép is szerepel: az Össze nem illő pár (1520) és a gyönyörű Krisztus és a házasságtörő nő (1532). (Museum Kunstpalast, Düsseldorf, megtekinthető július 30-ig.)

Kovács Ágnes

(Megjelent a Műértő 2017. júniusi lapszámában)