szerző:
Műértő

„…olyan kurátort választottunk Christine Macel személyében, aki elkötelezetten hangsúlyozza a művészeknek azon fontos szerepét, amellyel saját univerzumokat hoznak létre, és életerőt fecskendeznek a világba, amelyben élünk” – indokolta a döntést Paolo Baratta, a rendezvénysorozat elnöke a 2017-es Velencei Képzőművészeti Biennálé főkurátorának kiválasztásakor. Külön kiemelte azt is, hogy „Christine Macelnek a Pompidou Központban töltött évei gazdag lehetőséget kínálnak arra, hogy felfedezze és felismerje a világ különböző pontjairól jövő új energiákat”.

Christine Macel posztromantikus módon viszonyul a művészethez, azaz a romantika idején született művész- és művészettoposzokhoz nyúl vissza, s a biennálé idei programját a Viva Arte Viva szlogenben fogalmazta meg. „Konfliktusokkal és megrázkódtatásokkal terhes világunkban súlyos veszélyben van a humanizmus, a művészet az ember legértékesebb része, az elmélyült gondolkodás, az önkifejezés, a szabadság és az alapvető emberi kérdések ideális helye. A művészet ad teret az álmoknak és az utópiáknak, a többi emberi lénnyel való kapcsolatunknak, a természethez és a kozmoszhoz való kapcsolódásnak, miként a szellemi dimenzióval való kapcsolatba lépésnek is. A művészet itt a végső bástya, az a kert, amelyet az aktuális trendeken és személyes érdekeken felülemelkedve kell művelnünk. Egyben alternatívaként szolgál az individualizmusra és a közönyre is. Építő és tanulságos tapasztalat. A művészet az élet igenlése, noha időnként felsejlik mögötte a kétség.”

Bernardo Oyarzún: Werke, 2017, Chilei Pavilon

A művészek kortárs vitákban vállalt szerepe, felszólalása, felelőssége ma fontosabb, mint valaha. Ennek következtében a Viva Arte Viva elsősorban az alkotóra és az alkotófolyamatra fókuszál, rákérdez a művészi gyakorlatra: arra, miként jön létre a műalkotás a tétlenség és tevékenység váltakozó szakaszi között. Különösen nagy hangsúlyt fektet a tevékenységnélküliségben, azaz az aktív tétlenségben és szellemi munkában, a nyugalomban és az alkotói gyakorlat közben eltöltött időre, amelyben a mű megszületik. Ez a lassúság és elmélyültség nemcsak az alkotás folyamatára vonatkozik, hanem Macel ajánlásában a biennálé befogadására is. Végigszáguldás helyett hosszas meditációt javasol a nézőknek, amit persze az egyre növekvő léptékű biennálé-eseménydömpingben nyilvánvalóan képtelenség megvalósítani.

Az „alkotás mint teremtés” gondolattal visszanyúl a kezdetekig, s a központi kiállításokat 9 fő pavilonegység, azaz téma köré csoportosítja. Az egész biennálét áthatja a visszafordulás valamiféle régihez, a gyökerekhez, gyakorlatilag a hagyomány újraírását célozva.

Az egyik meghatározó momentum, amely különösen az Arsenale kezdő szakaszára jellemző, de több „pavilonon” (Közösség, Hagyomány, Szín stb.) is átívelő jelenség: a kézművesség mint művészeti tendencia. A textilhez, a klasszikus női munkákhoz kapcsolódó technikák és anyagok a legkülönfélébb módon jelennek meg: például hatalmas hímzett térkép-képek, színes cérnainstalláció (Lee Mingwei) óriás női nemi szervet imitáló textil-gyöngy-flitter művek formájában. Ebben a témában az egyik leglátványosabb munka Sheila Hicks a textilt másodlagos, funkcionális szerepéből szobrászati státusba helyező színes gömb-amorf alakzatú, egész falrészt beborító tárgyegyüttese és Ernesto Neto az Arsenaléban chillout-relaxáló térként működő hálósátra. A legjobb művésznek járó Arany Oroszlánt Franz Erhard Walther kapta minimalista textilplasztikáiért.

A „vissza a gyökerekhez” másik útját saját teremtéstörténetet elbeszélő, saját történelem- és világmagyarázatot adó művek adják. Az új-zélandi Lisa Reihana hatalmas, többcsatornás panoráma videoinstallációján az új-zélandi történelmet, mindenekelőtt Cook kapitány útjait jeleníti meg egy francia klasszicista tapéta modorában. Óriási munka, amely összességében mégis a teátrális közhelyeknél maradt.

Egészen hasonló a finn pavilon kérdésfelvetése, bár itt általánosságban foglalkoznak az ember eredetével, történelmével. Erkka Nissinen és Nathaniel Mellors The Aalto Natives című videoinstallációjukban mellőznek minden pátoszt és tragédiát. Főszereplőik: egy ősember, a Muppet Show alakjaihoz hasonló bábfigurák, Geb, a beszélő műanyag tojás és Atum, a pislogó kartondoboz, akik együttesen végtelenül szellemes történelemívet rajzolnak a nézők elé.

Ha már humor és vicc, akkor feltétlenül említésre méltók az osztrák pavilonban Erwin Wurm nézői részvételt igénylő plasztikái. Lyukas, olykor extrém tárgyai arra inspirálják a látogatót, hogy kipróbálják azokat, s így a mű a közönség aktív közreműködésével jön létre. De a koreai pavilon is szórakoztató és vicces, ahogy a távol-keleti és a nyugati kultúrák találkozását mutatja be – bulihangulattal körítve.

Tracey Moffat: Rock Shadow (Body Remembers), 2017, Ausztrál Pavilon

Gyökereink kutatása és az autentikus kultúrák bemutatása révén kerültek a huni kuin, vagyis az amazonasi indiánok nemcsak Ernesto Neto sátrába, hanem a biennálé több helyszínére. Neto rendszeresen együttműködik velük, sőt ebben a közösségben élt az utóbbi években, így a közös megjelenés nemcsak műmájerkedés volt a részéről. Ugyanakkor az, ahogyan az – igaz, dél-amerikai – indiánok a Giardiniben az amerikai pavilon környékén táncoltak és a közönséget vonatoztatták, a történelmet ismerve igencsak abszurd hatást keltett.

Az emberrel szinte egyidős igény, hogy maga is istent játsszon, és mesterséges módon teremtsen embert vagy avatkozzon bele ebbe a folyamatba. Noha a mostani biennálén főleg az ösztönöknek és érzéseknek jut meghatározó szerep, azért a tudományok világa és annak bizonyos fokú racionalizmusa is megjelenik. A racionalizmus azért csak bizonyos fokú, mert e kutató-művészek valójában hihetetlen fanatizmussal folytatják kutatásaikat. Mariechen Danz kiállításában és performanszában mintegy a tudomány világa felől tárja fel az emberi létet. Mintha egy mai embergyártó homunkulusz-műhelyben járnánk. Az embergyár az Arsenale végén is megjelenik az olasz pavilonban. Roberto Cuoghi The Imitation of Christ című műve három jól elkülöníthető részből áll, mégis egyetlen hatalmas installációt képez. Cuoghi mellett két másik alkotó is részese A mágikus világ című projektnek. Cuoghi munkáját a középkori misztikus szerzetes Kempis Tamás írása inspirálta. A látható mű egyszerre idézi meg a halál után bomlásnak induló testet, ugyanakkor Krisztust is, hisz ezek a testgyárak a keresztre feszített Krisztus alakját mintázzák. A néző a szövegek elolvasása nélkül nem is tudja eldönteni, hogy mit lát: ásatást, műtárgyvizsgálatot vagy orvosi-biológiai kísérletet. Az installálás révén a mű ezt a hármasságot – a pszeudo-régészet, a muzeológia és az orvostudomány jegyeit – egyszerre viseli magán.

Míg a krisztusi tanítás – úgy tűnik – halhatatlan, addig a test az enyészet nyomait viseli. Az elmúlás, rothadás, bomlás a grúz pavilon finoman nosztalgikus munkájában (Vajiko Chachkiani) is megjelenik, ahol egy szegényes lakóházban folyamatosan zuhog az eső. A házban esik, de kívül nem. A mű személyes emlékek alapján, életrajzi indíttatásból készült. Szintén az enyészeté, a penészé a főszerep az izraeli pavilon kiállításán is.

A nemzeti pavilonok közül mindenképp meg kell említeni a francia Xavier Veilhan hang–tér-installációját. A multidiszciplináris építmény egy hangstúdió, amelyet időnként meg is szólaltatnak. A különböző hangszerek közt a középpontban egy Cristal Baschet (a XX. században készült hangszer) áll, amit nedves ujjal kell megszólaltatni, hasonlóan a glass harmonicához. A hangzás egyedisége a nedves ujj borospohár élén való körkörös mozgása által létrehozott frekvenciák nyugalmában rejlik. Az installáció hangtechnikailag kiváló teret biztosít, ahol a már létező és a szobrászati célzatú hangszereket meg is szólaltatják. Veilhan nem is egy tökéletes produkciót akart létrehozni, hanem együttműködésre alkalmas teret, amely minimalista vonalvezetésével és letisztultságával maga is műalkotás – minden ellenkező szándék dacára.

És természetesen az Arany Oroszlánt elnyert német munkát is ki kell emelni. Anne Imhof Faust című megrendítő performansza jogosan kapta a fődíjat, bár a mű csak meghatározott időben látható az átépített térben. A mű a hatalomról és a kiszolgáltatottságról szól a testen keresztül. A járófelületet megemelték, hogy az üvegpadlón járva lehessünk részesei az alattunk, a mélyben játszódó történeteknek, akárcsak a járószinten, embermagasságban és a fent elhelyezett elemeken zajló jeleneteknek. A legjobb pavilonnak járó díjat a brazil kapta.

A Giardini központi pavilonját Christine Macel fő témái töltik be. Itt elsősorban nem kész műtárgyakra, hanem az alkotómunka folyamatára került a hangsúly, számos működő workshoppal, ilyen például Olafur Eliasson menekülteket és diákokat dolgoztató 3D műterme. Ide kerültek Hajas Tibor Vető János kivitelezte fotói is. Kész művek tekintetében számomra Kiki Smith óriásrajzai voltak emlékezetesek. Sajnos Csörgő Attila Clockwork című munkája az Arsenale egyik legtávolabbi pontjára került.

A biennálé kurátori programjában szereplő magyar alkotókat már említettem. A magyar pavilonban idén a jelenleg egyik legizgalmasabb életművet magáénak tudható magyar művész, Várnai Gyula állít ki, de a pavilon látványa valahogy semleges lett. A művekkel nincs semmi probléma, bár lehet, hogy nagy részüket túl sokszor láthattuk már, de az együttes messze nem lett olyan ütős, mint amit Várnai munkássága kapcsán várnék. Nemrég láttam a Szombathelyi Képtár kiállításán egy lightbox-munkáját, s az önmagában erősebb volt, mint velencei bemutatkozása.

A biennálé programján kívül is találkozhatunk magyar kiállítókkal a városban. Vincze Ottó River-pool projektje a San Giorgio-sziget közelében, a kétévente megrendezendő Personal Structures – Open Borders című kiállításon Orosz István és Kőnig Frigyes munkái láthatók. Ez utóbbi furcsa konstrukciójú projekt, ahol – a meghívott alkotók mellett – jelentkezni is lehet a részvételre.

A főkurátori koncepció és elvárás ellenére a rengeteg művet mégis nehéz meditatív állapotban végignézni. Azt mindenesetre minden alkalommal meg lehet állapítani, hogy sokféle művészet jelenik meg itt releváns módon, s öröm rácsodálkozni olyan alkotók jelentős munkáira, akik korábban kevéssé voltak részesei az artworldnek. (Megtekinthető november 26-ig.)

Bordács Andrea

Megjelent a Műértő, 2017. július-augusztusi lapszámában