szerző:
Műértő

Hivatali idejének egyik utolsó szimbolikus aktusaként nyitotta meg 2016. szeptember 24-én Barack Obama, az Egyesült Államok 44., egyben első fekete elnöke a National Museum of African American History & Culture-t (Afrikai-Amerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeumát) – hogy aztán pár hét múlva átadja posztját a fehér felsőbbrendűséget a XXI. században is hangoztatóktól elhatárolódni cseppet sem igyekvő s – részben – ezzel választást nyerő utódjának.

Hónapokkal előre kell tervezni, ha valaki látogatást tenne a washingtoni kormányzati negyed legújabb múzeumában – kivéve, ha reggel 6:30 és 6:31 között szerencsésen megcsíp egyet a korlátozott számú, online igényelhető aznapi belépőkből. Jelenleg a októberi jegyek foglalhatók. S ha az ember bejutott, akkor is óriási tolongásra számíthat, különösen a történelmi tárlókhoz leszállító lift előtt, amelybe általában 40 percnyi sorállás után lehet bepréselődni. Már ez maga olyan élmény, amely megadja az alaphangot a lent befogadandó anyaghoz.

National Museum of African American History & Culture, Washington D. C.
©

A látogatók 95 százaléka színes bőrű – ugyanígy a múzeumi dolgozók is. Akár még szándékos is lehetne, hogy a földszint alatt elhelyezett „sötét múlt”, a rabszolga-kereskedelem relikviái vagy a hajótörésben megsemmisült rabszolga-kereskedő hajó maradványai között húzódó, alig megvilágított szűkebb csapásokon a személyes intim- és komfortzóna szinte megsemmisül, s alapból szorongva, az azonosulás élményével megkínálva szembesülnek az érdeklődők az amúgy is torok- és ökölszorító tárgyakkal, dokumentumokkal.

A múzeum felépítése egyébként is erősen didaktikus. A tervezők a föld alá, három szintre rendezték be a súlyos történelmi emlékeket. Legalul az 1400–1877-ig terjedő időszak kapott helyet Rabszolgaság és szabadság címmel. Ez az egység az első emberkereskedelmi expedícióktól az amerikai polgárháború utáni újjáépítésig tart, amikor polgári jogokat és általános választójogot kaptak az egykori rabszolgák – akik ennek reményében a harcokból is nagy számban és áldozatkészen vették ki a részüket. Az eggyel föntebbi szinten A szabadság megvédése, a szabadság meghatározása: a szegregáció időszaka című szekcióban 1968-ig követhetők az események. Itt többek közt egy, a Tennessee állambeli Chattanoogából származó, az utasokat rasszok szerint elhelyező vasúti kocsira lehet felszállni; illetve itt található az a hatalmas, interaktív képernyős bárpult székekkel, amely az 1960-as greensborói étterem szegregációs kiszolgálása ellen tiltakozó ülődemonstrációra emlékeztet, s a jogegyenlőségért folytatott küzdelem különböző állomásaival és lehetőségeivel való megismerkedést kínálja fel a látogatóknak. A föld alatti részleg harmadik szintje A változó Amerika cím alatt az 1968-as történéseket és az azt követő, máig tartó időszakot mutatja be. Itt a rasszizmus felszámolása mellett már nagy figyelem jutott a nők egyenjogúságáért küzdő mozgalmaknak is, és az amerikai kultúrát ismerve szinte természetes, hogy az utolsó tárlók közt nemcsak Obama beiktatása, hanem Oprah Winfrey talkshow-ja is jelentős hangsúlyt kapott. (Oprah és alapítványa, az Oprah Winfrey Charitable Foundation az adományozók közül a legmagasabb összeggel, 21 millió dollárral támogatta a múzeum létrejöttét, ezért a színháztermet róla nevezték el.)

A három szintet egybefogó föld alatti tér egyik fontos része a legalulról induló A szabadság paradoxonja elnevezésű tárgycsoport, amely Thomas Jeffersont, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjét és egyben az Egyesült Államok harmadik elnökét helyezi középpontba. A büszke tekintetű szobor körül fekete kiválóságok sorakoznak: Benjamin Banneker, Toussaint Louverture, Harriet Tubman és Phyllis Wheatley – mind felszabadított rabszolgák vagy már szabadon született másod- vagy többedgenerációs felszabadítottak. Mögötte viszont egy téglafalon igazi rabszolgák nevei olvashatók, mivel a „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik…” mondatot megfogalmazó Jefferson egyúttal 609 rabszolgát is birtokolt – akik közül legalább hatnak az apja is ő volt –, ám eddig ezt nem exponálta a hivatalos történetírás.

A múzeum nagyobb tere viszont az átgondoltságot és anyaghasználatot tekintve pazarnak mondható föld feletti épületben helyezkedik el. Bár tárgyanyagban nem múlja felül ilyen arányban az alsó régiót, mégis igyekeztek sokkal hangsúlyosabbra tervezni a fekete amerikaiakhoz köthető kulturális, művészeti és sportteljesítmények bemutatását. A „fényes jövőt” – pontosabban a viszonylag megnyugtatóan alakult közelmúltat. Aki esetleg a zsebében kinyílt bicskával ért fel a földszintre – ahol azért hoztak létre egy „kontemplációs térnek” elnevezett területet, hogy a traumáktól megszédült látogatók megpihenjenek és megnyugodjanak –, annak a The Jackson 5, az Earth Wind & Fire fellépőruhái vagy Chuck Berry tűzpiros Cadillacje jelenthet némi elégtételt. Sőt az eredmények tálalása erősen inspiratív szándékot is sejtet. Épp ezen a ponton érte a legtöbb kritika a múzeumot. Több fekete jogvédő szervezet, például a Black Lives Matter azt kifogásolta, hogy ez az interpretáció megtartja azt a korszerűnek ma már semmiképp sem nevezhető ideológiát, amely szerint az afrikai származásúak nem saját jogon, hanem a fehér társadalom normáihoz igazodva lehetnek büszke amerikaiak.

Pedig a múzeum létrejöttét az igen hosszas előkészítés során a körülmények politikailag lehető legkorrektebb megteremtésének igénye kísérte végig. Először 1915-ben szorgalmazták fekete polgárháborús veteránok egy afrikai-amerikai múzeum létrehozását a központban, de a kérdés csak 70 évvel később került szenátusi szintre. Az amerikai kultúrával és emlékezetpolitikával egyet jelentő Smithsonian Institution 1989-ben kezdte kidolgozni a múzeum tervét, s ez egyben azt is jelentette, hogy a nemzet szimbólumává vált intézmény az ország történelmének teljes értékű részeként kezeli az afrikai-amerikaiak élményeit, tapasztalatait. Igaz, ekkor még inkább csupán egy szárnyat képzeltek el az anyagnak az amerikai történelem múzeumában, s az is bonyolította a helyzetet, hogy vonakodtak színes bőrű szakértőket bevonni a munkába; mindenesetre két év múlva megszavazták a tervezetet. Ezután 12 évet kellett várni arra, hogy az amerikai elnök – aki ekkor a republikánus párti ifjabb George Bush volt – törvénybe iktassa a múzeumalapítást. Ekkor még mindig napirenden volt, hogy nincs elegendő tárgyi emlék egy nagyszabású gyűjtemény létrehozásához, ezért országszerte folyamatos felhívásokkal igyekeztek begyűjteni az afrikai-amerikai lakosság birtokában lévő relikviákat. A törvényerőre emelkedéssel egy időben kijelölték a múzeum helyét is a lehető legreprezentatívabb térben: a Fehér Ház és a Capitolium közötti National Mallon. „Ez az a hely, ahova a legtöbb ember azért jön el, hogy megértse, mit jelent amerikainak lenni” – nyilatkozta a múzeum igazgatója, Lonnie Bunch a megnyitó előtt a New Yorkernek. Ez és többek közt Obama elnöknek az eseményen elhangzott avató szavai – „Én is Amerika vagyok” – egyértelmű üzenet arról, hogy olyan, a tömegek számára is befogadható, nagy hatású identitásmúzeumot terveztek létrehozni az Egyesült Államok központjában, amely a történelmi emlékezetben újra kívánja pozicionálni a feketék szerepét és rangját.

1973-as Cadillac Eldorado, Chuck Berry hagyatéka
©

A Mallon nem messze innen található az indián múzeum, a 2004 szeptemberében megnyílt National Museum of the American Indian, melyet viszont az a vád ért, hogy alig ejt szót az indiánok módszeres kiirtásáról. Ennek az intézménynek az esetében, ahol ugyancsak szempont volt az identitásmeghatározás – igaz, nem akkora arányú lakosságra számítva, mint az afrikai-amerikaiak esetében –, úgy reagáltak az intézményvezetők, hogy nem volt céljuk az indiánok áldozatszerepben való bemutatása. Az új múzeum viszont, talán emiatt is, nem fukarkodott a gyerekkoporsókkal, rabszolgafenyítő eszközökkel, illetve a szegregáció dokumentumaival.

Az épület tervezésével a Tanzániában született, ghánai-brit állampolgár David Adjayét bízták meg, aki azt a feladatot kapta, hogy a Mall fehér márványépületeitől eltérő, megjelenésében is demonstratív múzeumot tervezzen. Lonnie Bunch „sötétebb” épületet kért, nemcsak a tematika miatt – amerikai újságírók el is keresztelték a Smithsonian-komplexum hosszadalmas nevű új múzeumát Blacksonianre –, hanem hogy ez is utaljon az országban máig jelentős, bár sokszor figyelmen kívül hagyott, átvitt értelemben is felfogható „sötét” jelenlétre. Mindezt úgy, hogy az épület megjelenése összességében reménykeltő és felemelő legyen. Adjaye és tervezőtársa, Philip Freelon kifogásolhatatlan megoldása a következő lett: hatalmas üvegkockát terveztek, melyet három széles, bronzzal bevont alumíniumsáv fog közre, felfelé nyíló szögekben. Ezt az úgynevezett „koronát” a nyugat-afrikai joruba művészet motívumaiból merítették, s a New Orleans-i és dél-karolinai rabszolgák körében egykor elterjedt finom vasmunkákra emlékeztető ráccsal díszítették.

A misszió, mely szerint ez kíván lenni a hivatalos Amerika, dicséretes, de a múzeumshop vidám, színes Freedom feliratú – főleg gyerekváltozatban: „I can change the world” – pólóin elmerengve felmerül a kérdés, vajon nem kecsegtet-e mindez hamis illúziókkal? És vajon a felülről irányított pozitív/jogvédő propaganda mennyire vagy mennyi idő alatt tudja átprogramozni a mentális közállapotokat? (National Museum of African American History & Culture, Washington D. C.) 

 Nagy Mercédesz

Megjelent a Műértő, 2017. július-augusztusi lapszámában