szerző:
Műértő

François Fiedler (azaz Fiedler Ferenc, 1921–2001) azon művészek közé tartozik, akik – mint Reigl Judit és Hantai Simon – külföldön váltak elismertté. Tény, hogy a tehetsége megvolt hozzá: afféle csodagyerekként tízévesen már Leonardo és Michelangelo műveit másolta, és még nem volt tizennyolc, amikor megbízták a kassai templom oltárának díszítésével, sőt munkáiból a Szépművészeti Múzeum is vásárolt. A Képzőművészeti Főiskolán előbb Szőnyi tanítványa, majd tanársegéde lett, s ösztöndíjak sorát nyerte el; 1948-ban például Párizsba – ahonnan már nem tért haza.

Francois Fiedler: Cím nélkül, 1956

A Magyarországon még figuratív műveket festő Fiedler 1951-ben ismerkedett meg Miróval, aki nemcsak befogadta műtermébe, hanem bevezette a baráti körébe, melybe Calder, Chagall, Giacometti, Braque, és a háború utáni második Párizsi Iskola néhány tagja is tartozott. Az akkor már absztrakt műveket alkotó művészt Miró mutatta be a korszak jelentős galeristájának, ő nevezte el „a fények festőjének”, s biztatta arra is, hogy munkáiban a szabad asszociáció és a tudatalatti felszabadítása vezérelje. Fiedler jelentőségét és elismertségét az is jelzi, hogy 2012-ben egyetlen európaiként szerepelt a Jackson Pollock születésének 100. évfordulójára megrendezett kiállításon New Yorkban.

A Hazatért művek című tárlaton 1956-tól a hetvenes évek végéig készült művei láthatók. Ez utóbbira azért nem mernék megesküdni, mert a kronologikus rendezési elvet követő kiállításon többségében cím és évszám nélküli vásznak sorakoznak. Fiedler ugyanis nem szeretett címet adni a munkáinak, sőt nem is szignálta és datálta azokat. Ahogy egy interjúban nyilatkozta: „Ne azért szeressék a képeimet, mert én festettem.” De így is kiolvasható egyfajta ív az ötvenes évek sötét tónusú műveitől kezdve a hatvanas évek tasiszta munkáin keresztül a hetvenes évek figurális elemeket – ívelt, körkörös és megszakított vonalakat, amorf testeket – is szerepeltető alkotásaiig.

Francois Fiedler: Cím nélkül, 1961

Fiedler műveinek egyediségét egyrészt a technika adja: a kaparás, a karcolás és a roncsolás alkalmazása, továbbá az egymásra rétegződő, reliefszerű, csurgatott és ráfröccsentett festék-, homok- vagy kavicsrétegek összekapcsolása. Nem használt palettát, és a színeket közvetlenül a gipsszel alapozott vászonra vitte fel. Műveit a hatvanas évek elejétől a szabadban, a házához tartozó nyitott hangárban készítette, kitéve őket a szél, a fagy vagy a napsütés hatásának. Ez a különleges szárítási elv adja munkáinak repedezett mázát, a különböző irányba folyó „festékpatakok” pedig úgy keletkeztek, hogy a falnak támasztott vásznat időről időre elforgatta.

Megjelent a Műértő októberi lapszámában