szerző:
Műértő

A Rózsák nyesésében írja Perneczky Géza, hogy amikor Paul Maenznek, a neves német galeristának megmutatta a fotóit, ő azt mondta, „ahhoz viszonyítva, amit a galériájában forgalmaz, ezeket ő túl okosnak találja”. Azt nem tette hozzá, hogy túl szellemesnek. Valószínűleg a német humor más, s talán nem is olyan otthonos az ő képzőművészetükben, mint a miénkben.

A magyar konceptuális művészetnek azonban – amellett, hogy a hetvenes években, az indulás évtizedében erős politikai töltettel is rendelkezett – a mai napig védjegye az ironikus látásmód, látjuk ezt Szentjóby, Pinczehelyi és Haraszty műveiben, de még Erdély Miklósnál is, az újabb, poszt- és neo- fejezetekben pedig (többek közt) Benczúr Emese, Gerber Pál, Várnai Gyula viszi tovább ezt a vonalat. És természetesen közéjük tartozik Perneczky Géza is, akinek a fő tevékenysége – írásaiban és alkotásaiban egyaránt – a művészet jelenére és jövőjére való folyamatos rákérdezés, de sohasem apokaliptikus felhanggal, hanem egyfajta homo ludensi, megengedő könnyedséggel.
Perneczky Géza: A művészet mesterséges napfürdőt vesz, 1971
Úgy tűnik egyébként, hogy Perneczky (hiába ment el 1970 végén az országból) mindig is jelen volt itthon, bár ez inkább írásai folyamatos megjelenésének köszönhető, mert ugyanakkor vizuális művei elég nehézkesen érkeztek haza. Tény, hogy egy-egy csoportos bemutatón fel-feltűntek, de azt, hogy ő legyen a főszereplő, vagyis egyéni tárlata legyen a rendszerváltás előtt, csak két intézmény vállalta fel – azok, amelyek jelentősen bátrabban és szabadabban működtek az akkori normánál: a Liget Galéria 1986-ban és egy évvel később a Lajos utcai Budapest Galéria. Aztán a 2000-es évekig megint semmi, ami másfél évtizedes szünetet jelent. 2001-ben a Paksi Képtár vágott bele egy Perneczky-kiállításba, majd amikor a mester hetvenéves lett, hirtelen felszökött a keresettsége, s megindult a máig tartó üdvös folyamat.

Talán nem tévedek, hogy a leglátványosabb bemutatót a kArton Galéria rendezte 2012-ben Yes-No művészet címmel, mert Benkő Zsuzsanna és Zombori Mónika üdítő, színes és játékos kollekciót állított össze. A temperával festett kollázsok mellett fekete-fehér fotókat is láthattunk, köztük a jól ismert, a négyzethálós lapot alapként használó művekből párat.

A négyzetháló nem mellékes, ez is védjegye a fényképező Perneczkynek. Beállításait rájuk vagy eléjük helyezte, például pingponglabda méretű fagolyókat, amelyekre az „art” szót írta. Talán ez a legismertebb (és a legtöbbet publikált, mára klasszikussá vált) fotósorozata, melyből hét lap látható a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum kiállításán.

Ennek a legújabb önálló tárlatnak nagyon egyszerű a címe: Perneczky Géza – Fotográfiák. Nincs meghatározott tematika vagy eszmei vezérfonal, amire a különböző műfajú műveket rá lehetne fűzni, hiszen a hely szelleme miatt ide csak fotográfiák illenek. Így ez most egy olyan válogatás, amely „csak” Perneczky fényképeire fókuszál. A mintegy félszáz darabos anyag a múzeum saját gyűjteményéből és a Vintage Galériából kölcsönzött képekből áll, továbbá egyet-egyet a Chimera-Project és maga a mester is adott.

Az ismertebb, hetvenes évekbeli „kultfotók”-tól egészen a 2000-es években született új fotómontázsokig mutatja be a kiállítás Perneczkynek a fotóhoz, vagy pontosabban magához a fényképezéshez fűződő viszonyát. Külön érdekesség, hogy a tárlat egyetlen műfajra koncentrál, hiszen Perneczky életművében a különböző műfajú munkák egymást magyarázzák. Felvetődhet hát a kérdés, hogy ilyen „lecsupaszított” módon, a fotókat megfosztva az írásos és/vagy vizuális kommentároktól, a képek önmagukban hogyan szólnak.

Nem lehetett könnyű dolga a kurátornak, Somodi Henriettának, hiszen a múzeumban nincsenek hófehér falak, amelyek simaságán a fotók belső összefüggéseit vagy játékosságát bármi módon kiaknázó rendezői elv érvényesíthető lett volna. (Aki járt a Fotográfiai Múzeumban, tudja, hogy a régi ortodox zsinagóga varázsos belső terében meglepően ódivatú, egyenméretű, zsákvászon (!) borítású paravánok alkotják a kiállítási felületet.) A körülmények ellenére a tárlat mégis átgondolt, belső ritmussal rendelkező, lekövethető ívet rajzol fel.

Nyitányként itt van az Idol (1974) című sorozat tíz képe, melyeken a művész egy fekete kontúros „lyukas” rajz előtt mozogva különböző életszerű cselekvésekkel provokálja a megmerevedett szabályokat jelentő bábut. A képet középen egy függőleges felezővonal osztja ketté, amely mindent elvág. Az élő alakot egy kicsit jobban, mert belőle kiesett a középső, az arcot is tartalmazó sáv, vagyis az identitás. De ez nem számít, mert az arctalan művész a kellékeivel (napocska, labda, mérőszalag) így is tökéletesen komolytalanná teszi a tabukat.

 

 

Perneczky Géza: Csiga-akció, 1972


A Senses (1973) és a Reflex (1974) című sorozat ugyancsak a „kultfotók” közül való. Az előbbi szinte hagyományos önportré-sor, amelyen a művész egy plexilapra írt matematikai jelet „vetít” a fejére, szájára, orrára, fülére, szemére és felemelt ujjára, mintegy (az ábra által) négyzetre emelve érzékszerveit. A Reflex-lapok igazi vagabund-képek: Perneczky az alaknak csak a különböző pozíciójú lábait és a karjait illeszti össze – újfent szimmetriatengelyre szerkesztve – úgy, hogy azok hol repülőgép, hol madár, hol ejtőernyő képzetét keltik, máskor meg az indulás-megtorpanás-nekilódulás stációit.

„A fotóművészetet az állóképek művészetének szokták nevezni, de én megpróbálom visszaadni nekik a belső emlékezet rugalmasságát és ellentmondásokat is összetársítani tudó sokrétűségét” – fogalmazott Perneczky. Pontosan ilyen a további három sorozat, melyek közül az egyik nagyon korai, az 1970-es Tokaj valószínűleg az utolsó itthoni nyáron készült. Érdekes, hogy ez két jóval későbbi (sőt az egyik legfrissebb) kollekcióval mutat rokonságot, bár a tartalmuk igencsak eltérő. Míg a Tokaj a szabadság szinte bunueli pimaszságú (halottaskocsit, disznókat, fenekét kitoló szárnyas férfit felsorakoztató), dévaj megnyilvánulása, a két évvel ezelőtt készített The Clock képei az idő-„töltés” (vagy az élet-eltöltés) módozatainak melankolikus montázsai.

A kettő között, valahol félúton áll a kiállítást záró – és a korábbi munkáktól teljességgel elütő – Manhattan (1982–2008) című, nagy méretű színes fotósorozat, amelyen megint az idő a főszereplő. Negyedszázadnyi különbségű élmények rétegződnek egymásra és egymás mellé, a lapokon egy-egy, mai szemmel nyugalmasnak ható New York-i pillanatkép találkozik graffitik formájában a „tömegkultúra tagolatlan és egynemű óceánjával”.

Mert ez egy másik fő kérdés nála, nevezetesen, hogy a művészetnek vége lesz-e egyszer. Nem tudjuk, de az látható, hogy Perneczky fotográfiái egyre jobban hasonlítanak a világra. (Megtekinthető december 16-ig.)

Ibos Éva

Megjelent a Műértő 2017 novemberi lapszámában

HVG Pártoló Tagság program

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!