szerző:
Műértő

Jelentős alföldi, Vásárhelyhez is köthető alkotóknak – Tóth Menyhért, Nagy István, Kohán György, Koszta József – volt kiállítása Budapesten az új évezredben (is), az alföldi festészet történeti és/vagy tematikai áttekintésére az elmúlt években azonban csak az ország más részein került sor: a debreceni MODEM-ben az Alföld, Kecskeméten és Székesfehérváron Az Alföld vonzásában című tárlatokon.

Barcsay Jenő: Tájkép, 1930–1933
©

Most, a Testőrpalotában az egyik „iskolateremtő” központhoz kapcsolható művészetet tekinthetjük át. A kifejezés azért kapott idézőjelet, mert a régió képzőművészetének megnevezése kezdettől fogva értelmezési vitákat váltott ki. Tóth Károly 2015-ben kiadott, rendkívül alapos, A hódmezővásárhelyi művészcsoport 1900–1914 című kötetében 20 oldalt szentel a kérdés megvilágítására. Konklúziója az, hogy „az »alföldi festészet«/»alföldi iskola« fogalom olyan, a művészettörténeti, műkritikai szaknyelvbe beemelt terminológia, amelynek pontos, jól körülhatárolt definíciója soha sem született meg, ám… kialakult egy olyan értelmezése és használata, amelynek segítségével napjainkig könnyen leírható a XIX–XX. század fordulóján a dél-alföldi régióhoz köthető művészek egy szélesebb csoportja. A hódmezővásárhelyi művészcsoport tagjai szinte automatikusan besorolódnak ebbe a fogalomba, amely azonban sok szempontból megtévesztő.”

A gyakorlat azt mutatja, hogy a terminus a századforduló utáni bő félszázadban is kellőképp eligazító, másrészt úgy tűnik, mintha a Vásárhelyi művészélet 1900–1990 című kiállítás a „sok szempontból megtévesztő” kitételt is igazolni akarná.

Ez a tárlat ugyanis a Hódmezővásárhellyel összekapcsolható művészek feltérképezése: a városhoz különböző szálakon és mértékben, itt élőként vagy alkalmi művésztelepi vendégként kötődő, a környék kultúrájához asszimilálódó vagy csak kiállításokon előforduló alkotók bemutatása. Jelen van tehát mindenki, aki a vásárhelyi művészethez hozzátett valamit Tornyaitól Fejér Csabáig, Pásztor Jánostól Somogyi Józsefig, Endre Bélától Kurucz D. Istvánon keresztül Fülöp Erzsébetig, Frank Frigyestől Barcsay Jenőn át Rékassy Csabáig.

A Vásárhelyi művészélet című kiállítás fejezetekre osztódik, melyek a helybéliség specifikumai szerint tagolódnak. Így „Az alföldi festészet fogalma”, „A vásárhelyi művészélet kezdetei”, a „Tornyai János” és a „Vásárhelyi művészet a két világháború között” címek mellett találunk a Vásárhelyi Őszi Tárlatok folyamát fejlődési szakaszokra bontó (indulás, aranykor, kiteljesedés) etapokat is.

Egyetlen, praktikus hiányérzetünk a tárlat nyitányához kapcsolódik, ahol az alföldi festészet kezdeteiről és inspiráló forrásairól esik szó. A kísérőszöveg említi (a nagyközönség számára jobbára ismeretlen) August von Pettenkofennek, az alföldi téma egyik ősfelfedezőjének a nevét, s utalás történik Munkácsyra is, de egyiküktől sincs kép, így félő, hogy a laikus közönség számára hatásuk a levegőben lógva marad.

De térjünk még vissza az alföldiség/vásárhelyiség fogalmának összetettségére! Többféle szándék olvad itt egybe, ám ezek mind közös eredőre vezethetők vissza, aminek tömören megfogalmazott lényege a pusztai lét szépítő romantika nélküli ábrázolása. A kiindulás, vagyis a szemléletmód közös, a nézőpontok (többnyire nem látványosan, de) eltérők: egyes művészek szociális helyzetképet adnak, mások forradalmi hevülettel agitálnak a nincstelenek mellett. Formailag figurativitás és többféle – a dokumentarizmus, illetve az expresszionizmus jegyeit viselő – realizmus jellemzi a műveket, az összképet nyilván illene árnyalni, de erre itt nincs mód.

Általánosságban nézve is gyakran okoz gondot egy stílust/iskolát/irányzatot élesen körbekontúrozni. A tisztán szóló vezérműveket többnyire határesetek kísérik, s az is gyakori, hogy nem egy teljes életmű, csak egyes korszakok és/vagy bizonyos tematikai műcsoportok tartoznak valamely körhöz. Egy-egy festőcsoport munkásságának definíciójában vannak alapvető meghatározó jegyek, de kőbe vésett kritériumok nincsenek, ez mindig a témával foglalkozó művészettörténész felfogásán, s nem utolsósorban intuícióján múlik. Ennek a jelenségnek vagyunk tanúi ezen a kiállításon is.

Mert például Spányi Bélában biztos, hogy nem munkálkodott az igazságosztó gondolat, falusi lánykát ábrázoló, finom művű festménye mégis hozzátesz az előzmények felvillantásához. Első pillanatra meglepőnek tűnhet Iványi Grünwald Béla Isten kardjának (más címen A Hadúr kardja) szerepeltetése is, pedig a tájkörnyezet miatt ideillik a mondai (fő)téma ellenére, ugyanis Vásárhelyen, Plohn József műtermében festette a művész, még a nagybányai művésztelep megalakulása előtt. Endre Béla nélkül elképzelhetetlen a vásárhelyi festészet és művészélet, polgári szobabelsőit mégis nehéz lenne alföldinek titulálni, ennek ellenére sem kérdés, hogy (tájképei mellett) tőle egy ilyen műnek is helye van itt.

Szalay Ferenc: Szobabelső, 1974
©

Kissé munkásabb a kiállítás értelmezése a második szakaszban, ahol már egy tárlattörténetre felfűzve, az Őszi Tárlatok időrendjében látunk műveket. Mi tagadás, a Barcsay-falnál egy pillanatra meg is torpanunk, pedig Barcsaytól már az előző szekcióban is láttunk képeket, s tudjuk, hogy főiskolásként Rudnay lehozta őt ide, a művésztelepre. Az új kiállítási szerkezetben azonban át kell programozni magunkat, s megérteni, hogy az apró, festőállványos vásznak az Őszi Tárlatokon való folyamatos részvételt hivatottak tükrözni. Ám az újratervezés nem sokban könnyíti meg a dolgunkat, mert a teljes vásárhelyi másodgenerációt ebbe a részbe illesztették be, s ily módon a „vendégek” olyan oszlopos helyiekkel keverednek, mint Kurucz D. István, Németh József és Szalay Ferenc. Műveiket az időrendi szakaszok szerint elszórva találjuk, ami nem biztos, hogy minden esetben előnyös; ez akkor válik bizonyossá, amikor Tóth Menyhért festményeit egy tömbben láthatjuk, s ezek egyben tartva jelentősen nagyobb hatásfokkal bírnak, mintha itt-ott tűntek volna fel.

Meglepetés Keserü Ilonának egy lovasokat ábrázoló képe, ami azért kerülhetett ide, mert Keserü 1956-ban, még főiskolásként részt vett a 3. Őszi Tárlaton. Kéri László 1978-as műve azt bizonyítja, hogy a lakóhely nem determináns, lehet más eszményt is követni a régióban. Somogyi József kis méretű, remek Szántó Kovács-bronzvázlata nemcsak a legjobb plasztika itt, de emlékeztet az alföldi művészet (kezdettől fogva) ideológiától terhelt légkörére is.

A tárlat az 1990-es évekkel zárul, történeti visszatekintés tehát. Az utolsó métereken azonban már érzékelhető az alapoktól való egyre szabadabb elszakadás, vagyis a kortárs világra és művészetre figyelő nyitás. Megtekinthető április 29-ig.

Ibos Éva

Megjelent a Műértő márciusi lapszámában


HVG Pártoló Tagság program

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!