Kirekesztő Közös tér

Az Ernst Múzeum legújabb kiállítása az etnikai kisebbség és a kulturális identitás kérdését kívánja taglalni a Kárpát-medence művészetében. A Közös tér című kiállítás ismét igazolta, hogy a legnemesebb szándékkal készített tárlat is elbukhat, amennyiben a témához alapvető ismeretek nélkül nyúlnak, illetve ha azt a politika szolgálatába állítják.

Ózsvár Péter: Szólásszabadság, 1994 kerámia, 45x23 cm.

Komoly szakadék tátong a kiállítás célja és megvalósítása között, ez utóbbi indokolatlanul nemzetcentrikusra sikeredett, pedig ha a Kárpát-medence kulturális identitását választjuk témául, akkor nem zárkózhatunk be magyar világunkba, s nem azonosíthatjuk ezt a térséget -- egy grazi fotóművészt, egy szlovák építészt, valamint a közel negyed évszázada Nyugat-Európában élő román művészt leszámítva -- a magyar kultúrával és művészettel. De ugyanez vonatkozik a Kárpát-medencei etnikai kisebbségekre is -- nem csak mi, magyarok és magyarországi romák élünk a világnak ezen a táján. Ám az is kérdéses, miként lehet egy kiállítás keretében bemutatni két olyan egymástól távol álló problémát, mint a politológiai, demográfiai és szociológiai szempontból definiált etnikai kisebbség és a történelmi, társadalmi, individuális filozófiai, esztétikai törésvonalak mentén formálódó identitás művészetben való megnyilvánulása. S egyáltalán, miként lehet megközelíteni az etnikai és a nemzeti kisebbség, (mert a kettő nem ugyanaz!) kérdését a művészetben, hogy ne csupán kuriózumról, egzotikumról, provincializmusról értekezzünk. A kiállítás felveti annak lehetőségét, hogy a vajdasági és kárpátaljai kurátorok éppen a művészeti provincializmusban vélik megtalálni a kisebbségiek művészetének sajátosságát, leválasztva azt a főáramlatokról. Ez azonban ezeknek a közösségeknek a skanzenizálása és premodern állapotba való visszataszítása.

A kérdések sora ezzel nem zárul le, hiszen ha beleolvasunk a kiállító művészek életrajzába, magától értetődően fogalmazódik meg a kétely, miként illeszthető e koncepcióba a két-három évtizede vagy éppen tíz-tizenöt éve Magyarországon élő szerbiai, erdélyi, ukrajnai származású magyar művész, illetve a három évtizede Nyugat-Európában élő, Erdélyből távozott alkotó. Ám arra a kérdésre, hogy miben különbözik ezeknek az alkotóknak a művészetfelfogása, például a Budapesten vagy vidéken született, illetve ott élő művészekétől, nem kapunk választ. Hacsak nem a szenvedéstörténetet tekintjük az egyedüli sajátosságnak. Lehetséges és egyben nagyon valószínű egy másik tárlatolvasat is, amelyre a megnyitón elhangzottak, valamint a katalógus tanulmányai adnak lehetőséget: az etnikai kisebbség és az identitás kérdéskörét eredetileg a „magyar glóbuszra” szabták, a Kárpát-medencei földrajzi behatárolás kényszermegoldás volt, mert a kiállítás keletkezése alatt többen is kritikával illették a koncepciót. Így olyan eredmény született, amely minden irányba tett lépést, ám egyik utat sem járta végig, a végkifejlet pedig egy egzaltált -- koncepció nélküli -- tárlat. Ezt támasztja alá a katalógus és a kiállítás egyik ellentmondása is, hiszen nem igaz, hogy „a műalkotásokat a napjaink művészetéből válogattuk” (26. old.), mert a napjainknak nehezen nevezhető 1970-es és 1980-as évek is bőven képviselve vannak. A tárlat képtelen bemutatni a Kárpát-medencei identitások művészeti vonzatait, csak belekóstol a témába, olyan Budapesten jól ismert művészek révén, mint El Kazovszkij és El-Hassan Róza, valamint Makovecz Anna és Duliskovich Bazil, a határon túli magyarok művészetét pedig igencsak lebutított „mappában” szolgáltatja. A Kárpát-medencei rádiusz felvállalása azért is volt szerencsétlen választás, mert ismerve a régió ilyen témába sorolható számtalan alkotását és a múzeum adottságait, egyik felvetett (rész)problémakör feldolgozása sem lehetett reális. Másik út is kínálkozott volna: figyelmesen meghallgatni a bírálókat, s nem tűzzel-vassal átverni a kiállítás szakmai szempontból ingatag koncepcióját.

Az általam fentebb említett szakmai inkompetencia súlyos vád, ezért szeretném a figyelmet a kiállítás koncepciójának vitatható pontjaira irányítani. A témában való járatlanság kiérezhető Keserü Katalin szavaiból, aki szerint „a magyar művészet részévé kellene válnia a határon túli magyar és a magyarországi kisebbségek művészetének” (25. old.). Ez ugyanis részben már megtörtént, említsük meg legalább a háromkötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikont (főszerkesztő Fitz Péter, Enciklopédia Kiadó, 1999--2001), amely először nyitott kaput a határon túli magyar művészeti kataszternek vagy A magyar művészet a 20. században című könyvet (Corvina, 1999), amely a magyarországi művészeti kánonba emelte mindazon határon túli magyar alkotókat, akik rendszeresen jelen voltak a hazai művészeti életben és formálták azt. Több konferencia mellett a kiállítási intézmények is -- így például a Ludwig Múzeum, a Bartók 32 Galéria vagy a Miskolci Galéria -- nemegyszer adtak teret kortárs határon túli magyar művészetnek.