Kisrealizmus: árverések Budapesten

Amikor szinte összeérnek az árverések Budapesten, az egybegyűltek még az előző esemény hatása alatt várják a következő produkciót, mintha az aktuális aukciónak az előzőhöz képest kellene valahogyan szerepelnie. Kieselbachnál arról beszéltek az emberek, hogy Nagyházinál nem keltek el a „drága” képek, és hogy a Szinyei miért ér fele annyit, mint a Csontváry a Mű-Teremnél.

Kolbe Mihály: Art deco jelenet, 933 olaj, vászon, 109x80 cm.

Bizony az árverések közönségének nagyobb részét az érdekli, hogy a „drága” képek még drágábbak legyenek, a kisebbik rész pedig azt a folyamatot kedveli, amikor az olcsókból az évek során értékes lesz. Perlrott, Batthyány, Czigány is volt olcsó valamikor, sőt a nagybányaiak szinte kivétel nélkül -- ha egyáltalán ismerte és kereste valaki Ziffert, Jándit, Nagy Oszkárt a hetvenes, nyolcvanas évek budapesti fehér, szürke és fekete műkereskedelmében. Sokan hollywoodi szuperprodukciót várnak, helyette közép-európai realizmust kapnak, és hosszú távon ennek kell örülni, ez teszi egészségessé a piacot.

Furcsa egybeesés - és biztosan véletlen -, hogy a két vezető aukciósháznál a XX. századi magyar festészetnek egy olyan rövid korszakából származó művek hozták a váratlanul magas árakat, melyek a húszas évek vége, harmincas évek eleje új tárgyilagosságának vonalához tartoznak; a piacon igen kevés festmény képviseli ezt az irányt. Ezek után nézzük a három májusi festményaukciót.

Ebben az országban sok vevő jut kevés Csontváryra. Nem eladni, hanem szerezni művészet, ez pedig ezúttal a Mű-Terem Galériának sikerült. Össze is gyűlt a tömeg, hogy rekordot lásson, ám az jogosan maradt el, mert Munkácsy Mihály Poros út című festménye kvalitásosabb munka a Hídon átvonuló társaságnál, még ha a kép azon kevés Csontváryk egyike is, amelyiket még egyáltalán meg lehet vásárolni. A 180 milliós leütési ár tehát tökéletesen megfelelt a várakozás és a minőség hányadosának.

Sokkal izgalmasabb volt, hogyan fogadják a gyűjtők az ismert művészek atipikus munkáit: Bortnyik Sándornak és Kontuly Bélának a fent említett új tárgyilagosság hatását felmutató, a katalógusban (és majd más művészek esetében Kieselbachnál is) az egyszerűség kedvéért art decónak nevezett tételei. Bortnyik plakátszerű Strand-dámáját elkészülte (1930) után többször kiállították és reprodukálták, majd elfeledték, miként Bortnyik is hamar túllépett ezen a korszakán. A kép vidám színeivel magával ragadta a gyűjtőket, és ahogyan várható volt, 9,5 millióról villámgyorsan megindult az ára felfelé, hogy meg se álljon 38 millióig.

Kontuly Béla Szamovár csészével című vászna már közelebb áll a novecentóhoz, a mérnöki pontossággal megszerkesztett kompozíció és az intenzív színvilág azonban azokra is hatással lehetett, akik egyébként elutasítják az újklasszicizmus pátoszát - 4,8 millióról 26 millió forintért ment el a tétel. Ezeknél jóval egyértelműbb volt a sorsa Nemes Lampérth József Utca a Gellérthegy oldalában című 1916-os festményének: egy olaj Nemes Lampérth mindig garantál jó néhányat az ismert - és tehetős - vevők közül. Így volt ez most is, hiszen 15 millióról 55 milliót ért el.