Modellválság kellős közepén? - I.

A rendszerváltással egyidősek a kultúrafinanszírozásról szóló viták. Sok, kevés, vagy semennyi államot? Kinek a dolga megteremteni a magánmecenatúra és a szponzoráció igazi kultúráját? Milyen mértékben vegyen részt a közönség a neki tetsző kulturális produktumok finanszírozásában? A posztszocialista kultúrafinanszírozás két modell között, régi megszokások fogságában őrlődik. Az áprilisi Műértő cikke a hvg.hu-n!

Hajnóczy Péter: A hangya és a tücsök -  képregény-adaptáció komputerprint, 29,5x42 cm, koncepció:Csáki László © acb

Ismerjük a leckét: az amerikai modellben a közpénzek szerepe minimális, a kultúra teljes mértékben a piacra van bízva, viszont aki támogat, jelentős adókedvezményekre számíthat.

Az európai modellben az állam komoly felelősséget vállal a kultúráért, ugyanakkor - országonként más-más mértékben - a magánszféra, a vállalati világ is részt vesz annak finanszírozásában. A mértékek kérdése ott is állandó viták tárgya. Ám itthon mi még a kádárizmus örökségével is küzdünk; reflexeink jobbára a paternalista időszakból maradtak ránk.

Egyfelé nézve

Az elmúlt időszak ismét felerősítette a magyarországi modellel kapcsolatos vitákat. S nemcsak azért, mert Bozóki András személyében olyan kulturális miniszter váltotta fel - a jobbára a kultúra hagyományos lobbistáival szembe menni nem kívánó - Hiller Istvánt, aki tett egy félfordulatot a populáris kultúra felé, s kijelentette: az általa vezetett tárca „nem magaskulturális minisztérium”. És nem is csak azért, mert - az utóbbi évek legbarátságtalanabb intézkedéseként - az úgynevezett maradványképzés hónapokra késleltette az összes kifizetést a kulturális területen. Hanem azért is, mert történt pár eset, amely ismét felhívta a figyelmet a hazai finanszírozási gyakorlat problémáira. A képzőművészet területéről az Artpool Művészetkutató Központ és a Bolt Galéria is nyílt levelekkel fordult a miniszterhez és a közönséghez, amikor forrásaik elapadtak. A miniszter személyes intervencióját sürgették „megmentésük” érdekében, s azzal érveltek, hogy fontos kulturális funkciót teljesítenek. Nem először s nemcsak a képzőművészeti területen fordul elő ilyesmi. Irodalmi folyóiratoktól hangversenyzenekarokig sok helyen kongatnak meg vészharangokat, vagy mert csökkentek a fenntartó támogatások, vagy mert -- a szinte már szokásjog alapján érkező – NKA-pályázati pénzek maradnak el. S a gyors állami segítség ilyenkor rendre megérkezik. De vajon jól van-e ez így? Egyszerű a válasz: nincs jól.

A magyarországi finanszírozási modellnek most mintha minden rákfenéje egyszerre jönne elő. Az intézményfenntartás terhét egyre nehezebben viseli a túlfeszített állami büdzsé, az önkormányzatok is legtöbbször szabadulnának tőle, az NKA döntéseit pedig mindig kritika éri; elsősorban azoktól, akiknek nem nyert a pályázatuk. A pénz pedig folyamatosan kevés, mert még ha egyre több mozog is a rendszerben, az igények folyamatosan nőnek. A jelenlegi modellben minden intézmény az állami források felé fordul, nem éri meg se energiát, se erőforrást arra irányozni, hogy más pénzforrásokat keressenek. S közben nem ritka az az elvárás, hogy a nonprofit tevékenységből még meg is lehessen élni.

Több sebből vérezve

Török András a Summa Artium kht. élén a művészeti színtér és a vállalati szféra között közvetít. Korábban nonprofit kiállítóhely vezetője is volt, de dolgozott a kultúrafinanszírozás területén is. A Műértő kérdésére gyors problématérképet vázolt fel. „Három fő problémát látok. Az állami, önkormányzati költekezés elérte határait. Az adókat előbb-utóbb csökkenteni kell, és legfeljebb a szinten tartás jöhet szóba. A jó szándékú botránykerülő magatartás jegyében a kurátorok túl sok célra adnak túl keveset. Az EU-tól nem várható érdemi segítség. A kulturális infrastruktúra bővítésére jönnek majd források (elképzelhető hogy részben EU-pénzből épül majd új múzeum Pécsett, opera Debrecenben, kiállítóterem Békéscsabán), de azok fenntartása hazai pénzt von majd el valahonnét. Harmadrészt: testközelből tapasztalom, hogy a businessvilág nem érdeklődik az intézményfenntartás iránt. Ugrásszerű növekedés akkor várható majd, amikor az új - a rendszerváltás idején meggazdagodott - nemzedék nyugdíjba vonul, és helyüket fiaik és leányaik veszik át. Ezt a 10-15 évet a szóban forgó nagyszerű kezdeményezések sajnos aligha élik túl.” Vannak, akik szerint egy olyan országban, mint a miénk, egyértelműen állami feladat az intézményfenntartás. Süvecz Emese független kurátor (közben a MONA Alapítványnál kutatási és képzési projekteket menedzsel női esélyegyenlőség témában) így foglalta össze véleményét: „A kultúrafinanszírozás nem vehető ki az állam hatásköréből, mert ez egyértelmű igazságtalanságok forrása lenne. De az is biztos, hogy egy intézmény finanszírozásának több lábon kéne állnia; önállóság, saját pénzügyi politika kellene. Ehhez egyértelmű »cultural policy« szükséges, vagyis világos kulturális politika, amelynek alapján tudható, milyen kritériumok alapján, milyen szakmai háttérrel rendelkező szereplők hozhatnak stratégiai vagy pénzügyi döntéseket. Sem az apparátus, sem az intézmények szintjén nem látom, hogy ez az egyértelműség, a világos önmeghatározás megjelenne. A kulturális intézményrendszer minden szintjén hiányzik ehhez a szakismeret.”