Aktivizmus és/vagy kortárs képzőművészet

"Senki sem állítja, hogy egyszerű volna tudni, mi az elkötelezettség helye egy olyan időszakban, amikor művészeti csúcsintézmények tapossák egymás sarkát nagy igyekezetükben, hogy művészeikkel intézménykritikát gyakoroltassanak, illetve cinikus európai államok csomagolják a szennyesüket bombasztikusan kritikus, de a biztonságos absztrakció szintjén maradó művészeti projektekbe a Velencei Biennálén."

Gyenis Tibor: Tyborman, 2003 (akció, Moszkva tér Gravitáció projekt)

A politikai és/vagy társadalmi aktivizmus legalább tíz éve -- de az 1997-es Documenta 10 óta biztosan -- a nemzetközi kortárs művészeti élet húzóágazata. Megkockáztatható, hogy ez a szcéna az aktivista tendenciák térnyerésével kéz a kézben öltött valóban nemzetközi méreteket, lett a globális világ egyik reprezentációs modellje. A lehetséges okokat hosszan lehetne sorolni, de az eredményt illetően egyre inkább úgy tűnik, mintha a művészeti intézményrendszer rátelepedett volna a civil politikai erjedéssel kialakult diskurzusra. Ugyanakkor félő, hogy a kulturális aktivizmus kényelmes albérletre talált a művészeti intézményrendszerben -- ami azzal fenyegeti, hogy elpuhítja, konformizálja.

A Nicosiában idén ősszel megrendezendő Manifesta 6 kurátorai felhagynak a kiállítósdival, és egy olyan „Iskolát” üzemeltetnek majd a biennále ideje alatt, amely elsősorban a művészeti szféra újrapolitizálását tűzi ki célul. „A modernitás az aktivitásunk?” -- kérdezi Roger Buergel főkurátor a 2007-es Documenta 12 egyik altémájaként, sugallván ezzel, hogy a kortárs művészetben a modern tendenciák valamiféle reneszánszukat élnék. Hasonlóan érvel Nicolas Bourriaud Esthétique relationelle (Relációs esztétika) című bestsellere. A szerző számára releváns kortárs művészet -- minden látszat és a világmegváltó tervek hiánya ellenére -- a modern örököse, mivel (újra) annak fő motívuma, a közösség iránti felelősség, a racionális humanizmus és az emancipáció szándéka táplálja. Ha az ember végigtekint az elmúlt tíz év kortárs művészeti eseményein, egyes életművein, számos jelből érzékelheti, hogy a művészetnek mintha volna némi lelkifurdalása a posztmodern táncmulatság miatt.

Dominic Hislop barátommal 2002-ben részt vehettünk Torinó város biennáléján, mely akkor a beszédes Big Social Game alcímet viselte. A kurátorok a világ minden sarkából összehívtak aktivizmussal hírbe hozható, ismert művészcsoportokat, amelyek még jórészt a kilencvenes évek közepén kezdték a működésüket, olyan meglehetősen jól körülírható paraméterek mentén, mint a szociális elkötelezettség, az alternatív -- vagy antiglobalista -- tudatosság, illetve egyfajta, az anonim és kollektív jelleggel együtt járó művészetkritika. Ott volt az RTMark/The Yes Men, az Etoy, a Superflex, az N55, a kein mensch ist illegal mozgalomból kinőtt Everyone is an expert vagy a munkáját később Yo Mangóként folytató spanyol Las agencias. Fentiek közül az RTMark, az Everyone is an expert és a Las agencias helyspecifikus és konkrét kritikai mozzanatokat tartalmazó projektjeit a szervezők radikálisan és jellemzően (ön)cenzúrázták, azonmód kiélezvén a klasszikus balos ellentétet forradalmárok és reformisták között (többen már a jégcsákányuk után nyúltak). Rávilágítván ezzel arra az alapellentmondásra, amelyet a kiváló amerikai teoretikus-aktivista Brian Holmes (a francia Ne pas plier és a Bureau d’études csoport projektjeinek közreműködője) a következőképpen fogalmazott meg: „Mikor valaki művészeti közegben politikáról beszél, hazudik.”