Közintézmények kontra magánkollekciók

A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól...

Kezdetben úgy tűnt, a köz- és magángyűjtemények kapcsolatának szorosabbá válása mindenki számára csak előnyöket ígér. A múzeumok egyre szűkösebb büdzséjük ellenére is folyamatosan bővülő anyaggal tudták csábítani a látogatókat; a gyűjtők számára a múzeumi szereplés rendszerint jelentős értéknövekedést jelentett, ráadásul a letét idejére megszabadultak az őrzés és a biztosítás anyagi terheitől. A nagyközönség pedig örömmel látogatta a korábban rejtve maradt kincseket.

A helyzet kulcsát ebben a kérdésben is a mérték jelenti. A baj akkor kezdődik, amikor a múzeum már nem gyűjt, hanem gyűjtet -- vagy másképpen fogalmazva: gyűjtőket gyűjt. Amikor a magángyűjtő szerepét átveszi a spekuláns, aki a múzeumot alkimista műhelyként használva aranyoz be (nemegyszer kétes) értékeket. A szakemberek most megkondították a vészharangot, mondván: a múzeumok nem engedhetik át kiállításteremtő kompetenciájukat a mecénásoknak, nem válhatnak annak a piacnak a transzmissziós szíjaivá, ahol a kritikai elemzés és a korrekció a feladatuk. Garantálniuk kell gyűjteményük folyamatosságát, hosszú távon kell követniük és minősíteniük a trendeket. A múzeum a kollektív emlékezet intézménye, a frankfurtihoz hasonló példák azonban arra figyelmeztetnek, hogy könnyen a kollektív emlékezetkiesés mementójává is válhat.

Svájcban, bár hasonló esetre ott is volt példa a közelmúltban, inkább a zürichi Kunsthaus tervezett új épületének várható rendeltetése gerjeszti a vitát a közgyűjtemények és a magángyűjtők kapcsolatáról. Itt rendkívüli értékű klasszikus modern gyűjtemények sorsa áll a középpontban, amelyeknek létrehozóit aligha érheti az a vád, hogy nyerészkedni akarnak múzeumi kapcsolataikkal. Ezek a kollekciók ugyanis olyan értékkel bírnak, hogy azon már a Kunsthaus falai közé való bekerülésük sem emelhetne tovább.

Abban teljes az egyetértés, hogy az új épületre mindenképpen szükség van, feladatairól azonban megoszlanak a vélemények. A közvéleményt joggal irritálja, hogy a viták nagyrészt a színfalak mögött zajlanak, miközben jelentős összegű közpénzek sorsáról van szó. A szakemberek világos koncepcióra várnak, és elsősorban azoknak az irányzatoknak adnának otthont az új épületben, melyek a városhoz kötődnek -- ilyen mindenekelőtt a dadaizmus és a Max Bill nevével fémjelzett konstruktív-konkrét művészek köre. A város és a múzeum vezetésében ugyanakkor a jelek szerint túlsúlyban vannak azok, akik a legnagyobb magángyűjteményeket csalogatnák be az új épületbe. Ez komoly attrakciót jelentene a város számára, de nem tenné lehetővé szinte semmilyen szakmai koncepció érvényesítését, hiszen a szóba jöhető gyűjtemények ragaszkodnak ahhoz, hogy hiánytalanul és egyben mutassák be őket. A legnagyobb falat a világhírű Bührle-kollekció lehet (Műértő, 2005. október), amely kétségkívül többet érdemel annál a 10 ezer látogatónál, amennyit kiállítóhelyének mai kapacitása elbír. A Kunsthaus szívesen tudná tartósan falai között a Merzbacher-gyűjteményt is, melyet éppen most mutat be időszaki kiállításon (interjúnk a 11. oldalon). Ez a tárlat is azt példázza egyébként, hogy nem jó, ha egy gyűjtő túlzott hatalmat kap egy múzeumban. Az anyag valóban rendkívüli kvalitású, prezentálása azonban agyonzsúfolt, nyilván Merzbachernek azt a kívánságát teljesítve, hogy az erre a célra kevés helyen csaknem teljes gyűjteményét megmutassa. Rolf Weinberg és az orosz konstruktivistákra koncentráló Hermann Berninger műtárgyai is a költözésre esélyesek között vannak; a közelmúltban elhunyt Gustav Zumsteg kollekciója azonban már nem, mivel azt az örökösök árverésre bocsátják. Mindenesetre a többi említett gyűjtő magas életkora is egy ama tényezők között, amelyek gyors döntésre serkenthetik az illetékeseket, tovább csökkentve a szélesebb körű előzetes szakmai és társadalmi vita esélyeit. Frankfurti méretű fiaskó itt ugyan nem fenyeget, ám az ottani tanulságokat Zürichben -- és másutt -- érdemes megszívlelni.

Emőd Péter
(Műértő - 2006. április)