Az utóbbi idők legnagyobb műkincsrablása

A bécsi Kunsthistorisches Museum épületét 2003. május 11-én hajnali 2 óra körül hagyta el A zene hosszú éjszakája című rendezvény utolsó látogatója, majd 3 óra 55 perckor megszólalt a képtár egyik mozgásérzékelőjének jelzése.

A Kunsthistorisches Museum főhomlokzata. Nem áthatolhatatlan

Mivel a berendezés gyakran riasztott indokolatlanul, ez pedig az adott éjszakán már két ízben is előfordult, a biztonságért felelős őrök nem ellenőrizték a helyszínt. Ott annyi történt, hogy az épületrekonstrukcióhoz készült állványon valaki feljutott az első emeletre, felfeszített egy ablakot, kivágott egy redőnyt, és egy vitrint feltörve elrabolta Benvenuto Cellini egyetlen ismert művét, az 1540--1543 között készült sótartót. Az őrség csak reggel 8 óra 20 perc körül fedezte fel az 50 millió euróra becsült műkincs eltűntét. A múzeum vezetése azonnal felfüggesztette a három őrt, és 70 ezer eurót ígért a nyomravezetőnek. Wilfried Seipel főigazgató felajánlotta a lemondását, de ezt Elisabeth Gehrer miniszter asszony nem fogadta el.

Az olasz nevén Salieraként emlegetett tárgy visszavásárlásának reményében 2003. július 10-én hirdetést tettek közzé az International Herald Tribune-ben. Augusztusban a biztosítótársaság névtelen levelet kapott, amelyben a tettes 5 millió euró váltságdíjat követelt, bizonyságul mellékelve néhány apró morzsát az ötvösműről lehullott zománcból. A kapcsolatfelvétel azonban meghiúsult. A következő év nyarán egy 42 éves bécsi férfi felajánlotta Seipel főigazgatónak, hogy visszaszerzi a műtárgyat - az akció a szélhámos letartóztatásával végződött.

Tavaly októberben a tettes 10 millió euró váltságdíjat kért, és bizonyítékul a Neptun-figura háromágú szigonyát juttatta el a rendőrségre. Hetekkel később újra telefonált, de a rendőrök sikertelen hajtóvadászat után a nyomát vesztették. Idén, január 20-án a rendőrség a sajtóban közzétett egy fotót „arról a férfiról, aki valószínűleg felvilágosítást adhat a tárgy hollétéről”. Másnap letartóztatták a tettest, aki fényképének közlése után magától jelentkezett a rendőrségen, és elvezette a nyomozókat a műtárgyhoz, amelyet egy alsó-ausztriai erdőben ásott el.

Az 50 éves, saját üzlettel rendelkező bécsi biztonságtechnikai szakember a történet elbeszélésekor megpróbálta magát - az ítélet enyhítése céljából - a lehetőségekhez képest pozitív színben feltüntetni azt állítva, hogy a tett elkövetésekor alkoholos befolyás alatt állt. A rablás előtt nem sokkal járt a múzeumban egy olasz turistacsoporttal, ekkor látta először a Salierát. Megfigyelte, hogy sem az ablakokon, sem a vitrinen nincsen biztonsági berendezés, a teremben csupán mozgásérzékelő működik. Amikor 2003. május 11. hajnalán autójával hazafelé tartva elhaladt a Kunsthistorisches Museum felállványozott épülete mellett, hirtelen támadt ötletét tett követte: leállította az autót, kivett belőle egy feszítővasat, és felmászott az állványon. Kifeszítette az ablakot, és meglátta mögötte a redőnyt. A legnagyobb nyugalommal visszament a kocsijához egy Stanley-késért, és annak segítségével leküzdötte ezt az akadályt is. Belépett a kiállítóterembe, a feszítővassal széttörte a 6 mm vastag üvegből készült vitrint, kivette a sótartót, majd beletette egy jutazsákba. Nem sokkal később már az autójában ült a zsákmánnyal, és a közeli westbahnstrassebeli otthonába tartott. Ott a tárgyat egy bőröndbe tette, azt pedig elrejtette az ágya alatt, s a Saliera egészen 2005 őszéig itt is maradt.