A kódolt véletlen

Moholy-Nagy Lászlót Man Ray mellett a XX. század legnagyobb hatású fotográfusaként tartják számon. Az akkor még újdonságnak számító színes fényképezéssel 1934-től haláláig kísérletezett. Color in Transparency címmel a berlini Bauhaus Archívum mutatja be Moholy-Nagy színes fotográfiáit - köztük portrékat, reklámokat, életképeket, absztrakt kompozíciókat -, amelyek először kerültek a nagyközönség elé.

A Deutschlandradio újság írója mégis úgy idézi Moholyt, mint aki már 1936-ban azt mondta: le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a színes fényképezés nagy előrelépést jelentene a művészet számára. Ugyanakkor ő maga úgy ír a színről, hogy találnia kell egy olyan fotografikus eljárást, amely lehetővé teszi az absztrakt színkombinációk felhasználását, az olcsó és precíz reprodukciókat

A kettő ugyanaz. Moholy Amszterdamban, a Kodak-gyárban kezdett el kísérletezni, a színes filmet már 1930-1934 között megismerte valamelyest. A technikai fejlődés pedig mindig is sarkallta, őrülten érdekelte.

Moholynál jól elkülönül a fotó felhasználói oldala és az absztrakt kísérletek. Milyen szerepet játszott ebben az Európából hozott avantgárd ethosz?

Amerikában sok minden érvényesült, egyszerre. Amikor Chicagóban létrehozta az Új Bauhaust, lehetőséget kapott arra, hogy állami támogatással biztosítsa a frontról hazatért katonák továbbtanulását, és ezzel a legaktuálisabb problémákhoz alkalmazkodó, integráló pedagógiai tevékenységgel vezesse vissza őket az életbe. Ugyanebben az időben a katonai mimikri szabályaival is meg kellett ismerkednie, ezzel is foglalkozott, és ezt is tanította. Alkotóművész létére ki tudott találni egy teljességgel funkcionális modellt, amely a katonai stratégiák létrehozásában játszik szerepet. Ez benne is van a Vision in Motion című könyvében (Mozgásban látás, 1947).

Érdekes a diapozitívok és az idő viszonya: valami eltűnik a negyvenes években, és negyven év múlva ismét előkerül, retrospektíve és a jelen szempontjából is üzenetértékű mondanivalóval.

Jeannine Fiedler összevetette a fénykompozíciókat Moholy negyvenes évekbeli festményeivel, plasztikáival, fotóival és grafikáival, és ennek alapján datálta mindet. Ám a portrék ma is annyira frissek, hogy ezeket már nehezebb elhelyezni az időben. Moholy fiatalon halt meg, érett kísérletező kedve teljében. És ez érződik ezeken az eleven, erős hatású képeken.

Említette, hogy Moholy-Nagy a dobozból indult a bejárható tér felé, de arról van-e tudomásunk, hogy ki akart volna lépni a valós, monumentális térbe? Most már látni, hogy ami a húszas-harmincas években utópikus elképzelés volt, az ma a mindennapi vizuális kultúra része.

Persze! Azt gondolta, hogy a felhőkre vetít majd - ezt aztán a lézertechnika meg is valósította. Moholy-Nagy egyszerre gondolkodott kicsiben és nagyban. Tehát már akkor, amikor a fotogramokat készítette 1923-1924-ben, azon törte a fejét, hogy egyszer majd nagy, színes felületeket lehet kivetíteni. A színházban, a Hoffmann meséi előadásánál 1929-1931-ben már vetített díszleteket alkalmazott. És ez a vonal bukkan fel olyan kortárs művészek munkásságában, mint például Dani Karawan, aki lézervetítéssel „képez” virtuális hidakat különböző épületek között. Moholy-Nagy ma, 2006-ban - ötven évvel a halála után - is tudott valami olyan újat nyújtani, ami a legfrissebb művészi kísérletekhez kapcsolható.

(Megtekinthető szeptember 4-ig.)