szerző:
Szegő Iván Miklós

Számtalan logikai buktató rejlik a magyar holokauszt-emlékév vitái és a sokat kritizált Szabadság téri emlékmű hátterében. A szaktörténészek háttérbe szorultak, ezért most olyan tényekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek elsikkadtak az ideológiai vitákban. Így a magyar állami hatóságok közreműködésével, illetve a nyilasok által megölt 55 ezer olyan emberről alig esik szó, akiket nem közvetlenül a német megszállás után gyilkoltak meg.

Átpolitizálódott a mai Magyarországon a vita arról, hogy milyen szerepet játszott „Gábriel” 1944-ben. Az arkangyal alakja szimbolizálja a Szabadság téren készülő emlékművön hazánkat, amikor a „birodalmi sas”, azaz a hitleri Harmadik Birodalom lecsapott Magyarországra. De milyen is volt ez a kor? A vitában háttérbe szorultak a szaktörténészek megközelítései, ezért igyekeztünk az ő tudományos eredményeiket összegezni. Megdöbbentőbbek és sokkolóbbak a holokausztról mindmáig feltárt dokumentumok annál, mint amiről a politikai vitákban az egymásra mutogató és aktualizáló szereplők beszélnek.

55 ezer zsidónak minősített áldozat az auschwitzi deportáláson kívül

Szita Szabolcs az Együttélés. Üldöztetés. Holokauszt című kötetében arról írt 2001-ben, hogy a „meggyötört, elhurcolt magyar zsidóság tragédiája 1945 tavaszán egyre inkább kirajzolódott. A körösmezői deportálásnak (Kamenyec-Podolszk volt a folytatás), az újvidéki »hideg napoknak«, a kisegítő honvédelmi munkaszolgálatnak, az 1944. téli nyilaskeresztes tömeggyilkosságoknak legalább 55 000 áldozata volt”. Itt tehát Szita azokról az áldozatokról írt, akik a magyarországi holokauszt legsúlyosabb és legtragikusabb periódusán kívül vesztették életüket. Vagyis nem az 1944 tavaszán és nyarán, a március 19-i német megszállást közvetlenül követő hónapokban Auschwitzba és más haláltáborokba vagonokban szállított több százezer emberről van szó, hanem azokról, akik a magyar civil és katonai hatóságok és a magyar nyilasok intézkedései, tettei miatt, illetve következményeként vesztették életüket.

Ez az önmagában is döbbenetes, 55 ezres adat tehát akár arra is vonatkozhatna, hogy „mit tett Gábriel a birodalmi sas nélkül”. De valójában nem erről van szó, hiszen egy nehezen értelmezhető emlékmű allegóriáit, „Gábrielt” és a „sast” egy 13 éve született szakkönyvvel nem lehet tökéletesen összhangba hozni.

Magyar rabok érkezése Auschwitzba 1941-ben
©

Nem teljesen függetleníthetők a „sastól”

Ugyanis ez az 55 ezres hátborzongató adat sem teljesen független a „birodalmi sastól”. Hiszen a sas „árnyéka” megszállás nélkül is, már 1938-tól rávetült Magyarországra. Ausztria Német Birodalomba való bekebelezése, az Anschluss óta hazánk Közép-Európa legveszedelmesebb államának, a hitleri Harmadik Birodalomnak a közvetlen szomszédja lett. S 1944-ig, a német megszállásig Magyarország részben menedéke volt a környező országokból érkezett zsidóságnak. Horthy kormányzó és a német megszállásig hivatalban lévő Kállay miniszterelnök 1944 márciusáig „lavírozott” a német nyomással szemben, a zsidóellenes intézkedéseket, a tömeges deportálást 1942-44 között Berlin követelései ellenére halogatták a magyar hatóságok.

Ám Kállay elődje idején, Bárdossy kormányzásakor, 1941-ben éppen a Magyarországról kiutasított, deportált sok ezer embernek a mai Ukrajna területére való kitoloncolása váltotta ki a fordulatot a német tömeggyilkosságok történetében – erre Ungváry Krisztián és Timothy Snyder történészek is rámutattak az elmúlt években született műveikben. A második háború minden egyes évében, minden hónapjában és minden egyes napján változott a német és a magyar politika, és az ügyekben való magyar felelősség mértéke – ezért nem lehet egyetlen allegóriával, emlékművel kifejezni azokat a borzalmakat, amelyek 1941 és 1945 között történtek a magyarországi zsidósággal. Más volt a felelősség 1941-ben, 1942-ben, 1944 márciusának elején és végén, április-májusban, június-júliusban, illetve ősszel vagy télen.

Amikor a „birodalmi sas” mentett meg 68 ezer embert

Másrészt a nyilasok által 1944-ben elkövetett gyilkosságok sem függetlenek a német megszállástól. Mint ahogy az is kevéssé ismert, hogy a pesti gettóban összezsúfolt 68 ezer embert 1944 végén egy német tábornok, a pesti oldal katonai parancsnoka, Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy mentette meg a tervezett nyilas mészárlástól – erről Ungváry Krisztián történész írt 2006-ban, a História című folyóiratban.

Ennek a 68 ezer embernek az életét tehát a birodalmi sas mentette meg, hogy „Gábrieltől-e” vagy mástól, azt mindenki döntse el. Hogy belesorolja-e a szobor készítője Gábriel allegóriájába az 1944 végén gyilkoló nyilasokat, vagy sem – ezt e cikkben nem vizsgálhatjuk. Azt persze mindenki láthatja, hogy a Szabadság téri emlékmű értelmezése ma már politikai viták tárgya, nem történészi kérdés.

Menetrendek
A Szabadság téri emlékműnél és annak közelében sorozatos megemlékezések és tiltakozóakciók zajlottak, zajlanak. Ezek között kevésbé ismert, hogy a Raoul Wallenberg Egyesület csendes – politikamentes, néma – megemlékezéseket tart mindennap, „Menetrendek” címmel. A megemlékezés a vidéki zsidóság deportálására hívja fel a figyelmet, egészen a bevagonírozások befejezésének hetvenedik évfordulójáig, július 9-éig.

 Amikor „Gábriel” késztette lecsapásra a „sast”

A korábban – Szita könyve kapcsán is – említett körösmezői deportálás 1941-ben sok ezer zsidó, illetve zsidónak minősített személy halálához vezetett, akiket a mai Ukrajna területére szállítottak a magyar hatóságok. Erről Ungváry Krisztián ír A Horthy-rendszer mérlege című könyvében: „1941 augusztusától a tömeggyilkosság új dimenziókat öltött: Kamenyec-Podolszkij mellett 22 600 személyt gyilkoltak meg, míg a korábbi tömeges kivégzések alkalmával az áldozatok száma legfeljebb ezres nagyságrendet ért el. Különbséget jelentett az is, hogy most már nők és gyerekek egyaránt áldozatul estek a megsemmisítésnek”.

Ungváry szerint Kamenyec-Podolszkijban eleve sok zsidó lakott, az összlakosság 31 százaléka, 13 796 személy. Nagyrészük nem tudott a német és a magyar csapatok elől elmenekülni, amikor az 1941-es támadás megindult a Szovjetunió ellen. Az „amúgy is feszült ellátási helyzetre katasztrofálisan hatott, hogy a magyar hatóságok néhány héten belül további 16 000 személyt raktak ki a város határában”. „A német Feldkommandantur azonnal tiltakozott, és követelte a zsidók eltávolítását” – ebben a történész szerint az élelem- és szálláshiány játszott szerepet. „A kéréshez Karl von Roques tábornok, a déli mögöttes hadterület parancsnoka is csatlakozott, sőt részben ő volt az, aki a »megoldást« az SS és rendőrzászlóaljak bevetésében, azaz a tömeggyilkosságban látta.”

Együtt ittak a magyar tisztek Kamenyec-Podolszkij gyilkosaival

Ungváry szerint 1941-ben Nyugat-Ukrajnában a magyar katonai parancsnokságok olyan városokban helyezkedtek el, amelyek szélén több ezer vagy akár több tízezer embert temettek tömegsírokba. A német Einsatzgruppék és rendőrzászlóaljak a zsidóságot gyilkolták le ezekben a helységekben. Ungváry sorolja a hátborzongató adatokat: Proszkurovban 1000, Vinnyicában 15 ezer, Zsitomirban 20 ezer, Bergyicsevben 16 ezer, Pinszkben 26 200 ember került tömegsírba. Kamenyec-Podolszkijban a gyilkolás második napján a magyar tisztek együtt rendeztek ivászatot a gyilkosokkal.

Sőt Ungváry szerint 1941-42-ben a magyar hatóságok kisebb csoportokban még toloncoltak ki további, állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókat. Az utolsó ilyen akcióra 1942 őszén került sor.

Hideg napok

Az újvidéki „hideg napok” több ezer ember halálához vezettek. Szita szerint az 1942. januári délvidéki vérengzés előtt Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök rendelt el razziát. Ennek vezetője Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy volt. Egy későbbi (1944-es) kimutatás szerint az 1942-es magyar akció során 3340 személy „tűnt el”, közöttük 743 zsidó áldozat.

Hölgy a Holokauszt Múzeumban
©

Ugyanez a Szombathelyi pár hónappal korábban, Zsitomirban megakadályozott a Kárpát-Csoport parancsnokaként egy tömegkivégzést – ezt Ungváry említi az ukrajnai zsidóságot sújtó tömeggyilkosságok felsorolásakor.

1944: több mint félmillió embert hurcoltak Németországba

Gergely Jenő és Izsák Lajos 2000-ben megjelent kötete, A huszadik század története azt írja az 1944. március 19-én lezajlott német megszállásról: „A német katonai jelenlét legtragikusabb következménye lett a Magyarországon élő, ekkor mintegy 800 ezer főre tehető zsidóság többségének elpusztítása, a magyar holokauszt.” Gergely és Izsák szerint „a Gestapo és a zsidókérdés »megoldására« specializálódott Eichmann-kommandó Budapestre településével megkezdődött a magyar zsidóság kálváriája”.

Májusban megkezdődött a vidéki zsidóság „koncentrálása”, azaz gettókba történő összegyűjtése. A gettónak kijelölt helyekre összezsúfolt üldözöttek – a csecsemőktől a mozgásképtelen aggokig – kezelése, a bánásmód sejttette, hogy nem az álságosan hangoztatott munkavégzésre való kiszállításról van szó, hanem a megsemmisítésről. A gettósítás, majd a deportálás végrehajtása német kezdeményezésre és felügyelet mellett, de az illetékes magyar közegek „hatékony” közreműködésével történt. A közigazgatási szervek és a csendőrség feladata volt a végrehajtás, míg a kiszállítást a MÁV precízen működő gépezete biztosította.

Egy hátborzongató dokumentum a csendőrség alezredesétől

Minderről fennmaradt egy hátborzongató dokumentum. Vitéz patakfalvi Ferenczy László alezredes, aki a Csendőrség összekötőtisztje volt a „Német Biztonsági Rendőrségnél”, 1944. július 9-én az alábbi jelentést fogalmazta meg a „M. Kir. Belügyminiszter Úrnak”: „A kitelepítési szállítások megindulása óta: 1944. május 14.-tól a mai napig összesen 147 vonattal 454 551 zsidófajú személy hagyta el az országot.” Ferenczy szerint Budapest kivételével „az ország egész területéről a zsidóság már kitelepült. Csak a honvédségi munkaszolgálatosok, a budapesti zsidóság, a hadiüzemekben elhelyezett, valamint a bujkáló és kikeresztelkedett, illetőleg vegyes-házasságú személyek tartózkodnak ezidőszerint az ország területén.” A jelentéstevőt két év múlva, 1946-ban kivégezték. Jelentése, az események szenvtelen felsorolása Szita 2001-es könyvében található meg, a kötet belső borítóján.

Auschwitz-Birkenau pokla: „birodalmi sas” akcióban

Szita könyvében leírja, hogy 1944. május 2-án regisztrálták Auschwitz-Birkenauban „az első két magyar emberszállítmányt”. A munka- és haláltáborba már április végén elindították az első szerelvényeket. „Az elsőben a kistarcsai internálótáborból Budapesten át április 29-én indított, megközelítőleg 1800, 18 és 50 év közötti életkorú zsidó volt. A másik vonat Bácstopolyáról érkezett, 2000 munkaképes deportálttal.” A szelekció során 486 férfit és 616 nőt munkára elkülönítettek, a „fennmaradó 2698 deportált nőt és férfit gázkamrában megölték”.

A németek hátborzongató cinizmusát Szita így ismerteti: „az SS az életben hagyott magyar foglyokkal íratta a megérkezésről szóló »megnyugtató« jelentkezést, az ún. Waldsee levelezőlapokat. Ezeket Hartenberger SS-Untersturmführer repülőgépen Magyarországra szállította, és az Eichmann-törzs a Budapesten kényszerrel megalakított Zsidók Központi Tanácsához, onnan a zsidó hitközségekhez, gettó tanácsokhoz, hozzátartozókhoz továbbította. A néhány szavas lapok a még »munkára nem szállított« zsidók megtévesztésére szolgáltak.”

A deportálások Szita szerint tömegesen májusában indultak be. 1944. május 9-én a „magyar zsidóság megsemmisítésére induló SS-akció előkészítéseként az ismét lágerparancsnokká kinevezett Rudolf Höss SS-Obersturmbannführer parancsára Auschwitzban gyors építési munkák indulnak: Auschwitz-Birkenau fejlesztéséhez rámpaépítés, a vasúti vágány hosszabbítása. A krematórium V-ben a leállított égetőkemencék üzembe helyezésének munkái mellett öt (három nagy, két kisebb) árok készítése a hullák égetéséhez, nagy tömegek vetkőzéséhez barakképítés.”

A történész felidézi két Birkenauból megszökött szlovák zsidó fogoly, Arnost Rosin és Czeslav Mordowicz jelentését, amelyet 1944. augusztus 16-án juttattak el a Nemzetközi Vöröskereszthez: „Május 15-e körül Magyarországról tömeges transzportok kezdtek özönleni. Naponta 14 000 – 15 000 zsidó érkezett Birkenauba. (…) a transzportokból csak 10%-ot vittek be a táborba. A többieket haladéktalanul elgázosították és elégették. Most tömegesen gázosítják el a zsidókat, ami Birkenauban sem történt meg idáig. (…) Három krematórium dolgozik éjjel-nappal. (A negyediket jelenleg javítják.) Mivel Birkenauban a krematóriumok nem elegendők, újra – mint a krematóriumok felépítése előtti időben – árkokat ástak. Kb. 30 m hosszút és 15 m széleset, ahol éjjel-nappal hullákat égetnek. A megsemmisítés kapacitása így szinte korlátlan.”

Szita 2001-es könyvében szólt arról is, hogy az 1944-es deportálások során (április vége és december vége között) „félmilliónál több zsidó állampolgárt hurcoltak Németországba, és a munkaszolgálatosokból 25 000-30 000 szovjet hadifogságban volt”.

A sas és Gábriel felelőssége

„A zsidók deportálását és elpusztítását a nemzetiszocialista Németország kezdeményezte, de az előkészítés, a tényeges végrehajtás a magyar hatóságok kezében volt. (…) A magyar közigazgatás egyes vezetői azonban megadták a szükséges adminisztratív és karhatalmi segítséget, teljesítették (gyakran túlteljesítették) a német megszállók követeléseit” – írta Szita, hozzátéve: „a vétlen, törvénytisztelő magyar állampolgárok százezreit – vállalt vagy elhagyott zsidóságuk okán – a Horthy-rendszer hatóságai küldték a halálba”.

Ungváry szerint az 1944-es deportálások mintegy 200 ezer magyar személy számára jelentettek valamilyen „hivatali” feladatot. Itt a csendőrségről, a megyei árvaszékekről, a járási szolgabírókról, a leltározásra kivezényelt tanárokról, de akár még a motozónőkről is szó van. Ungváry a deportálások legfőbb magyar felelősének Endre László államtitkárt tartja, de ehhez szerinte kellett a túlbuzgó közigazgatás is. „A magyar oldalról kierőszakolt túlteljesítésnek fatális következményei lettek, mivel ha az eredeti tervekhez ragaszkodnak, akkor (…) július 9-ig, a deportálások leállításáig »csak« kb. 170 ezer főt deportáltak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 ezerrel – tehát 267 ezer ember megmenekülhetett volna a szelekciótól, amely mintegy 70-80%-uk számára azonnal Auschwitz gázkamráit jelentette.”

Salamon Konrád 1995-ös Magyar történelem 1914-1990 című könyvében azt írta, hogy „1944. június végéig a korabeli Magyarország területéről mintegy 440 ezer magyar zsidót hurcoltak német koncentrációs táborokba. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a magyar belügyi szervek és a helyi hatóságok készségesen együttműködtek a megszállókkal”. Veesenmayer – ő 1944 tavaszától Magyarország tulajdonképpeni német helytartója volt, hivatalosan nagykövet és „teljhatalmú magyarországi megbízott” –, így vallott a nürnbergi perben: „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására nem kerülhetett volna sor. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év már krízisév volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar hatósági és karhatalmi apparátus együttműködése tette lehetővé.”

Az épülő megszállási emlékmű a Szabadság téren
©

Amikor a „legyőzött Gábriel” erősebb volt a sasnál

Amikor Horthy Miklós kormányzó felelősségét boncolgatjuk, akkor – a Szabadság téri emlékmű szimbolikájával élve – „Gábriel” (a magyar hatóságok) tetteit próbáljuk meg megérteni. A Horthyt tisztelők, illetve a „Gábriel áldozatiságát” hangsúlyozók számára azonban a legnagyobb logikai buktatót éppen az az esemény okozza, amikor Horthy a megszállt országban (azaz ekkor már az emlékmű szerint Gábrielt elvileg legyőzte a birodalmi sas) képes volt felülkerekedni a deportálásokat végrehajtókon.

Ugyanis 1944 nyarán, a megszállás után több hónappal, a még hivatalban lévő kormányzó leállíttatta, megakadályozta a budapesti zsidóság elhurcolását. Ez mindmáig a legvitatottabb pont Horthy tevékenységében. A teljes bizonyossággal máig megválaszolhatatlan kérdés az, hogy a kormányzó miért és miként engedte meg korábban a vidéki zsidók deportálását, és hogyan tudhatott hatékonyan fellépni a budapesti zsidóság érdekében, ha már „legyőzte volna a birodalmi sas”. Minderről az ATV-n vitatkozott az elmúlt napokban négy történész.

Összefoglalni nehéz lenne a szerteágazó, egyórás tévés beszélgetést, de erre a kérdésre részben az volt a válasz, hogy a nemzetközi helyzet, az angolszász szövetségesek 1944. júniusi normandiai partraszállása, a szovjet front módosulása tette lehetővé a nagyobb magyar mozgásteret. Ugyanakkor kevesebb szó esett a vitában a nemzetközi felháborodásról, arról, hogy befolyásos személyiségek és politikusok sokasága szólította fel Horthyt a deportálások leállítására. Az, hogy ezt végül sikeresen megtette a kormányzó, még mindig nyitva hagyja tehát a kérdést, hogy miért nem avatkozott közbe a vidéki zsidóság elpusztításakor, pár hónappal korábban.