Betlen Anna és köztem a vita abban áll, hogy ő kitűzött – általa nyilván az “abszolút jónak” tartott – céljából, a prostitúció “haszonélvezőinek” teljes kriminalizálásától jottányit sem hajlandó engedni.

Örülök, hogy a prostitúció legalizálásáról megjelent írásomat bírálatra méltónak ítéltetett. Nem tartom jónak viszont, hogy Betlen Anna írásában a racionális argumentáció már az elején indulati polemizálásba megy át. Számon kéri rajtam, hogy akkor miért nem követelem a pedofilia és gyermekprostitúció törvényesítését is? Szerintem lelke mélyén ő is tudja, mennyire olcsón hatásvadász, a vitapartnert diszkreditálni akaró fogás ez.(ha nem tudja, annál rosszabb) A kiskorúak nemi érintkezésre való rávétele – pénzért, vagy anélkül – bűn, mert a gyermek nem tud dönteni, és nem érett a szexuális aktusra. Felnőttek beleegyezésen alapuló ilyen foglalkoztatása nem az, és a szerző ellenvetései sem tudtak a fordítottjáról meggyőzni. A fejemhez vág még néhány iszonytatónak szánt fogalmat, hát menjünk csak végig rajta.



Nehézdrog-és fegyverkereskedelem, embercsempészet. Szerinte ezeket is legalizálnom kéne, ha következetes akarok maradni. Fentieket valószínűleg elborzasztó példának szánta, melyekre úgyse merek igent mondani. Kérem őt, üljön le, nehogy alábbiak olvasása megrázkódtatással járjon. Mint liberális, úgy vélem, helyes és jó (de legalább a kisebb rossz), hogy van legális fegyverkereskedelem. Én lelkesen támogatom, hogy a szabad világ fegyvereket szállít Dél-Koreának, hogy megvédhesse magát a falánk északi agresszoroktól. Sok millió koreai hálás az USA-nak, hogy nem írta alá a taposóaknák használatának betiltásáról szóló egyezményt. Így a Koreai-félsziget demarkációs vonalához telepített aknák milliói gátat vetnek a Kim Dzsong Il államában uralkodó orwelli vízió kiterjesztésének.



Ugyanígy jó dolog, hogy az Egyesült Államok csatahajókat adott el Nagy-Britanniának a Hitlerrel szembeni küzdelemre. Diktátoroknak persze nem helyes fegyvert eladni, de egyes szituációkban itt is van kivétel. Sztálin kétségtelenül zsarnok volt, az USA mégis helyesen adott neki hadieszközöket, mert a nácikkal szemben akkor ő volt a kisebbik rossz. Bizonyos helyzetekben az embercsempészek is jó célért dolgoznak. Azok, akik Kubából, Iránból vagy más diktatúrákból segítenek illegálisan elmenekülni embertársaiknak, még ha pénzért is, nem követnek el bűnt, hisz különben halál vagy börtön várna a menekülőkre. Az NSZK kormánya is helyesen cselekedett, amikor a keletnémet államtól politikai foglyok tízezreit “vette meg” keményvalutáért, holott ez is emberkereskedelemnek minősül.



Ami a kemény drogokat illeti, a szabadpiaci kereskedelmüket nem támogatnám, használatuk korlátozott és ellenőrzött legalizálását viszont igen. Ez magyarul annyit jelentene, hogy az orvosilag igazoltan heroinfüggők ingyen, vagy olcsóbban juthatnának anyaghoz, tűcsere-automaták és belövő-szobák segítségével. Ez az illegális kereslet beszűkülése miatt visszavetné az alvilág gazdasági növekedését, és a tisztább, pontos dózisú “löket” révén elejét venné a túladagolás miatti halálnak. Meg persze nem lennének csóró, az elvonási tünetek miatt a pénzszerzésért gyilkolni is hajlandó drogosok.



Elnézést a hosszas példálózásért, de ezen analógiákat vitapartnerem vetette fel, illő hát reagálni a felvetésekre. De tulajdonképp nagyon is jó párhuzamok voltak. Ahogy van jó és rossz célú fegyverkereskedelem, embercsempészet, drogosztás, ugyanúgy létezik engedélyezhető és üldözendő prostitúció. És jobb, ha ezeket inkább elválasztjuk, mintha összemosnánk.



Pontatlan a prostitúció Betlen Anna-féle definíciója. Bírálóm szerint az örömipar arról szól, hogy “a férfiak a nőt (bizony, igen-igen gyakran gyermeklányt vagy fiút) szexuálisnak mondott késztetéseik levezetésére szolgáló tárgyként, a másik ember, a náluk gyengébb, a nekik kiszolgáltatott, a megvett (a pénzemért azt csinálok, amit akarok), kibérelt használati eszköz (“bérnőstény” – olvasom a vonatkozó internetes honlapon) fölötti hatalom tárgyaként használják”. Úgy tűnik, nincs tisztában azzal, hogy a heteroszexuális férfiprostitúciónak legalább olyan ősi hagyományai vannak, mint női megfelelőjének. A matriarchátus korában, a női uralkodók vagy uralkodótársak udvaraiban – pl. Teodóra császárné -, de a modern időkben is kéjfiúk, selyemfiúk, dzsigolók hada szolgálta a hatalmas és/vagy gazdag nőket. A nők nem rosszabbak a férfiaknál – de nem is jobbak. Most, hogy egyre több női üzletember, politikus, bankár lesz, úgy gyarapodik majd a hetero örömfiúk száma.



Bethlennek kétségtelenül igaza van, mikor az “ügyfelek” szemére veti, hogy nem kérdik meg a prostituáltat, “téged megerőszakoltak, megvertek, bezártak, követnek, ellenőriznek, eladtak, megvettek, a gyermeked, anyád-apád életével fenyegetnek-e, hogy most itt légy és engem szolgálj a pénzemért”, de hát erre pont a legalizálás ígérkezik gyógyírnak. Aki legális bordélyházba megy, az biztos lehet abban, hogy ott mindenki szabad akaratából dolgozik. “Önnek, kedves Papp László Tamás, vajon mit kellene tennie ahhoz, hogy – a prostitúció világán kívül – ilyen, feltétel nélküli nemi aktushoz jusson (ha éppen akarna)? Ugye: kényszert – fizikai, erkölcsi, egyéb kényszert – kellene alkalmaznia. Nemi erőszak. A prostitúció intézményes nemi erőszak.” – veti szememre Betlen Anna. Csakhogy a példája sántít.



Az illegális prostitúcióra igaz lehet, a törvényesre nem. Ha valaki legálisan rakodómunkásként dolgozik, az természetesen ingyen, szabadidőben nem pakolna. De ebből még nem következik, hogy erőszak miatt viszi a zsákokat. A megélhetés kényszere miatt viszi, de az jogszociológiailag legitim kényszer. A szociális okok nem azonosak a büntetőjogilag releváns fizikai vagy pszichés erőszakkal. Természetesen jó lenne egy olyan ideális társadalom, ahol mindenki azzal foglalkozhat, amit szeret, de ilyen eddig még soha nem jött létre, és valószínűleg még néhány száz vagy pár ezer évig nem is fog. Még az illegális prostitúcióban dolgozók összességére se mondható, hogy jogilag szankcionálandó kényszer hatására választotta ezt a szakmát. Persze, “szégyenszemre elkullognak vállalkozói igazolványért sorba állni a gaz bűnözők”, ha majd legalizálják az ipart, gúnyolódik Betlen. De téved.



Aki prostitúcióval kapcsolatos bűncselekményt – kényszerítés, korhatár alatti foglalkoztatás - követett el, az értelemszerűen nem kaphat iparűzési engedélyt bordélyüzemeltetésre, ahogy gépjárművezetést sem oktathat, aki ittasan gázolt. Az viszont igaz – bármennyire is nehezére esik sokaknak elfogadni - hogy például a szerencsejáték-ipar USA-beli legalizálásának is olyan – kétségtelenül csak hosszú távon érvényesülő - következménye volt, hogy a játéktermeket és kaszinókat ellenőrző gengsztereket kiszorították, felváltották a tisztes üzletemberek. (Lásd Nicolas Pillegi és Carl Sifakis bűnügyi szakírók idevonatkozó munkáit.) Ami működött a lutribizniszben, miért ne mehetne a szexiparban?



Vitapartnerem azt mondja, ahol legalizálták a prostitúciót, ott is van törvényen kívüli “húspiac”. Ez bizony így van. Hiába lehet kapni a boltban vodkát, dohányterméket, hanghordozót, vannak illegális pálinkafőzők, cigarettacsempészek és CD-kalózok. De ez nem érv amellett, hogy tiltsuk be a fenti tevékenységeket. Ugyan mit érnénk vele? Az állam bevétele csökkenne, a bűnözők vagyona pedig gyarapodna. Hisz azok is illegálisra fanyalodnának, akik eddig törvényeset vettek. Készséggel elhiszem Betlen Annának, hogy Ausztrália Victoria államában a száz bejegyzett nyilvánosházzal szemben négyszer annyi illegális működik. De ha a jogosan működőket betiltanánk, csak annyit érnénk el vele, hogy az ő hoppon maradt közönségük átözönlene a bűnözők intézményeibe. Még azt is elismerem, hogy egyes legális bordélyházak sem feltétlenül tartják be a szabályokat, de ez nem ok rá, hogy valamennyit betiltsuk.



Kétségtelen ugyanakkor, hogy egy bejelentett prostituált sokkal jobb helyzetben van és lesz, mint feketén dolgozó társa. Mint adó-és járulékfizető jogosult munkanélküli segélyre, átképzési támogatásra, nyugdíjra. Ha elbocsátják, munkaadója köteles végkielégítést fizetni. És ahogy a pincér sem köteles újratölteni a kötekedő, garázda vendég poharát, a szerződéssel dolgozó kéjipari alkalmazott is megtagadhatja a részeg, ápolatlan, sértően vagy fenyegetően viselkedő ügyfél kiszolgálását. Az is tény, - ezt Betlen nem is cáfolta - hogy ott, ahol a szexipar munkásait orvosilag ellenőrzik, kevesebb az AIDS-és egyéb nemi jellegű betegség. Ez viszont csak ott lehetséges, ahol bejelentik a prostitúciót. Amit viszont épp a New York-i egyezmény tilt. Az egyezmény magát a prostitúciót nem tartja bűncselekménynek, de annak “kizsákmányolását” igen. E szerint az avult terminológia szerint az önmagában kizsákmányolás, ha valaki prostituáltak alkalmazásából él. Akkor is, ha jól megfizeti őket, adózik utánuk, megköveteli az orvosi kontrollt, az óvszer használatát, a tisztaságot, és nem tűri a verést, a drogot, az atrocitásokat. Ez az ostoba rendszer löki a formailag “szólóban” dolgozó prostituáltakat stricik karjaiba, teszi lehetetlenné a tisztes ipar megjelenését.



“Megjelentek, bejegyzett vállalkozásokként, az ún. SM (szado-mazo) bordélyok, az iszonyatos verések, a különféle kínzóeszközök használatának legális színterei.” Mivel vitapartnerem fenti kijelentése félreérthető, érdemes itt megállni: a legális szado-mazo vendégházakban természetesen nem az alkalmazottakat verik. Épphogy a “domina” prostituált szokta elnáspágolni fizető kliensét. Meg persze szoktak orgiákat szervezni szadista és mazochista ügyfeleknek, ahol a “vakard meg a hátam, megvakarom a tiéd” jegyében verik egymást. Mi ebben a rossz?



“Az engedélyezett bordélyházak és türelmi zónák környezetéből sem tűnt el az utcai prostitúció”- írja Betlen Anna. És akkor mi van? Neki tudnia kellene, hogy a vigalmi negyed nem pár épületből áll, hanem a környező utcák, terek is oda tartoznak. Nyilvánosházak, pornómozik, sztriptízbárok, diszkók, éjszakai mulatók vannak ott. Attól, hogy a prostitúció az utcán zajlik, még nem kell, hogy törvénytelen legyen. Az viszont jogos felvetés, hogy a vigalmi negyedet el kell szeparálni a többi városrésztől, kiskorúakat nem szabad oda beengedni.



Betlen Anna és köztem a vita abban áll, hogy ő kitűzött – általa nyilván az “abszolút jónak” tartott – céljából, a prostitúció “haszonélvezőinek” teljes kriminalizálásától jottányit sem hajlandó engedni. Én viszont egyrészt differenciálni próbálok szabad akarat és fizikai kényszer, legális és törvénytelen között. Másfelől pragmatikusan nem azt nézem, bizonyos doktriner felfogás szerint mi helyes, hanem mivel lehet a leghumánusabb rendszert működtetni az adott környezetben. Nagy problémának látom, hogy Magyarországon az “üzletszerűen kéjelgőkkel” kapcsolatban három alapvető érzelem létezik: közöny, megvetés és szánalom.



A valóság azt bizonyítja, hogy a homokba dugott fej, a megbélyegzés vagy sajnálat helyett a konstruktív hozzáállás segít. Igen, az embernek vannak elidegeníthetetlen jogai. De ezekkel saját maga rendelkezik. Példa kedvéért: a szavazás titkos, de ha akarom, megmondhatom, kire szavaztam. Jogom van az egészséges élethez, de a dohányzáshoz is. A magánélet sérthetetlen, de önként bárki mehet reality show-ba. A legális prostitúció előnye a törvénytelennel szemben, hogy művelője bármikor kiszállhat, nem tartják fogva, nem bántalmazhatják – bejegyzett munkavállalóként jogai vannak.



A prostituáltak jogaiért én is szívesen harcolok, de Betlen Annáétól gyökeresen eltérő módon és végcélért. Fontosnak tartanám, hogy a majdan legálisan dolgozó prostik munkájuk fizikailag-lelkileg különösen terhelő jellege miatt korkedvezménnyel mehessenek nyugdíjba, bizonyos – másoknak fizetős – nőgyógyászati, pszichológiai vizsgálatok és kezelések térítésmentesen járjanak nekik, kenyéradó intézményeik munkavédelmi felügyelete pedig hangsúlyosan jusson érvényre.



Nem szeretem az olyan mentalitást, amely a szomszédban lakó öregasszony kopogását nem hallja meg, de a zebrán akkor is átvezeti őt, ha nem akarja.