Lajos Iván élete és halála - I. fejezet

A Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó és Nyomda által közreadott Szürke Könyv szerzőjének nevét a szélesebb közvélemény egyáltalán nem ismerte. Ki ez a dr. Lajos Iván? – kérdezgették egymástól az emberek –, ki az, aki az óvatoskodó köntörfalazást mellőzve határozott hangon szembefordult a politikai kurzus diktálta németbarát közhangulattal, s már a könyv előszavának címében is arra figyelmeztetett: „Mindenki felelős!” azért, hogy milyen irányba segít fordítani „a magyar sors kerekét”.

Lajos Iván

1939 júniusában egy kisalakú, alig százoldalas füzetecske többtízezer példánya árasztotta el Magyarországot. Azon kívül, hogy a könyvesboltokban, trafikokban is megvásárolható volt (az emlékezők szerint 2 pengőért), tisztviselők, ügyvédek, szerkesztők, politikusok seregének postán is kézbesítették a borítólapja színe alapján hamarosan csak Szürke Könyvként emlegetett kiadványt, amely a kissé nehézkes „Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében” címet viselte.

Az 1930-as évek végén a magyar sajtó is tele volt a háborús latolgatásokkal. Kirobban vagy sem? Elkerülhető? Ki kezdi? Kinek van reális esélye a győzelemre? Ki kivel fog szövetkezni? E felfokozott, mindent átható hangulat ecsetelésére számos fajsúlyos vagy éppenséggel könnyed példa hozható fel, közülük csupán három jellemző: az Új Nemzedék 1938. december 25-i, tehát békés, karácsonyi számában egy kétkolumnás tudósítás élén nagy címbetűkkel közölt összeállítást „Lesz háború 1939-ben? Nem lesz? Vagy: – jövőre lesz?” címmel. A Pesti Napló 1939. március 3-i kis hírfeje így szólt: „Jó reggelt! Amerikában főpróbát tartottak a következő háborúból. Reméljük, a bemutatóig hosszú idő fog eltelni.”

Lajos Iván kötetének megjelenése előtt szűk egy hónappal – s nem mellékesen: a világháború kitörése előtt alig több mint negyedévvel –, május 28-án a Milotay István főszerkesztette szélsőjobboldali Új Magyarság című napilapban pedig olyan, egyébiránt a sulykolt közvélemény által készpénznek vett elemzés látott napvilágot, amelynek már címe is az eljövendő harci szellemet kívánta fokozni: „A szovjet harci értéke nulla”. A B. K. szignóval jegyzett cikk ezúttal egy francia szenátort, bizonyos Henry Lémeryt idézett, vele mondatta ki: „Sztálin országa olyan nagy mértékben híjával van minden politikai, gazdasági, közlekedési szervezetnek, hogy még ha hirtelenében normális államformára térnének is át az oroszok, akkor is legfeljebb húsz év múlva avatkozhatnának be eredményesen egy konflagráció esetén.”

Miközben tehát Adolf Hitler birodalmának legyőzhetetlenségét egyre többen hitték, remélték – vagy csendben félték –, 1939 júniusában, gyors egymásutánban hét, más adatok szerint kilenc kiadásban és többtízezer (egyes becslések szerint legalább 70 ezer) példányban megszólalt Lajos Iván. Idézzük fel (kissé rövidítve) könyvének előszavát, amely teljes egészében és tisztán foglalja össze a – részleteiben ma már jószerével szinte követhetetlen – kötet, vastag betűkiemelésekkel is nyomatékosított mondandóját:

„MINDENKI FELELŐS!

Több mint másfél évtized óta foglalkozom a világháború és az utána következő idők diplomáciai történetével. Minél mélyebbre merültem el a források tanulmányozásában, minél több eddig ismeretlen adatot sikerült felkutatnom, annál jobban megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy az antant államok, de különösen Franciaország és Anglia úgyszólván az utolsó pillanatig keresték a lehetőségeket a Monarchia megmentésére. Egymásután kaptuk a különböző békeajánlatokat. Kezdetben különbékénket célozták ezek, de később nem hiányoztak olyan javaslatok sem (ld. erre nézve Tanulmányok a világháború diplomáciájából c. 1938-ban megjelent munkámat), melyek német szövetségesünk szempontjából is nagyon is elfogadhatók lettek volna.

Berlin vagy még inkább a német katonai körök azonban hajlíthatatlanok maradtak. Be kellett már látniok, hogy a győzelem minden reményét el kell temetniük, bizalmas megbeszéléseken hangoztatták is ezen meggyőződésüket, de még ekkor is hódításra törtek, még akkor sem akarták pl. Belgiumot kiadni kezükből. Mi pedig kifelé azonosítottuk magunkat ezen programjukkal, tovább vívtuk reménytelen harcunkat, elzárkóztunk minden közeledési kísérlet elől, visszautasítottunk minden ajánlatot, míg csak meg nem kondult a halálharang a fejünk felett, míg csak magunkra nem vontuk az antant közvéleményeinek a németek iránt érzett egész gyűlöletét, míg csak le nem késtünk mindenről.

Számításaink nem váltak valóra. Mind a saját, mind pedig a szövetséges vezérkar tervei fiaskóval jártak. Tudjuk ma már, hogy akkor is a Blitzkriegben reménykedtünk. Teljesen kidolgozott programunk volt, hogy német szövetségesünk hat hét alatt Belgiumon keresztül Franciaország szívébe tör. Párizs elfoglalásával megadja a kegyelemdöfést az amúgy is „degenerált” Franciaországnak, utána együttes erővel leverjük az orosz kolosszust és „mire a falevelek lehullanak, otthon lesznek katonáink”. Amerika állásfoglalását akkor is lebecsültük. Akkor sem hittünk a háborúba való beavatkozásában, akkor is azt hangoztattuk, hogy a legvégső esetben még ez sem volna baj, mert akkor sem hittük, hogy döntő erővel lesz képes megjelenni a nyugati fronton. Capelle német helyettes tengerészeti államtitkár pl. még röviddel az amerikai háború kitörése előtt is azt magyarázgatta a német parlamentben, hogy „Amerika háborúba való beavatkozásának jelentősége tengerésztechnikai szempontból a nullával egyenlő”. „Null! Gleich null” – erősítgette folyton. S mi mindezt akkor is elhittük neki! Akkor is legyőzhetetlennek tartottuk a germán óriást, akkor is „vágyálmokban” ringattuk magunkat, és akkor is keservesen csalódtunk, mert az eredmény lett: Csonka-¬Magyarország.

Úgy érzem, ma ugyanez a helyzet fenyeget mindnyájunkat! Nem akarom vizsgálni, hogy elkerülhető-e tényleg a háború, csak egyre fokozódó kétségbeeséssel látom, hogy sajtónk egy része, sőt túlnyomó része mesterségesen preparálja közvéleményünket az esetleg kitörő háborúban Németország oldala melletti részvételünkre. […] Most úgy érzem, hogy jelentkeznem kell!

Mert mindenki felelős! Lelkiismeretünk és a történelem ítélőszéke előtt valamennyien, a legkisebbek is felelősek vagyunk azért, hogy a mai sorsfordulat idején, akár szóval, akár írásban, akár csendes félrehúzódással milyen irányba segítettünk fordítani a magyar sors kerekét. Tisztában kell lennünk avval, hogy ami mai sorsdöntő napjainkban történik, azért minden, de minden magyar, aki már gondolkodni tud, legyen tanult vagy tanulatlan, öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, szegény vagy gazdag, hatalmas vagy jelentéktelen, irtózatos felelősséggel tartozik. Kutatásaim során sokszor egészen kézzel fogható és megcáfolhatatlan adatokkal sikerült kimutatnom egyes német hírforrások saját felkészültségükről elterjesztett adatainak hihetetlen túlzásait. […]

De a diplomáciai történelem tanulmányozása és a politikai célok vizsgálata megmutatott nekem egy másik igazságot is. Éljünk barátságban hatalmas szomszédunkkal, de csak magyar célokat kövessünk. Legyünk tisztában avval, hogy a német politikának olyan céljai is vannak, amelyek nem egyeztethetők össze a magyar érdekekkel. Ne csak a hivatalos politikai nyilatkozatokat lássuk magunk előtt, ne csak a pillanatnyi helyzet által kiváltott, de éppen ezért naponkint változó felfogások csengjenek fülünkbe. Keressük meg a német politika alapjait, vizsgáljuk meg, milyen célokat plántál át lassan, szívós, mesteri propagandájával a nép millióinak lelkébe […]. Mindenekelőtt, vegyük elő tehát a Magyarországgal foglalkozó német politikai irodalmat, lapozgassunk benne és minél kevesebb egyéni kommentárral idézzünk termékeiből.”