Ötven éve halt meg Horthy

Ötven éve, 1957. február 9-én halt meg Horthy Miklós, a két világháború közötti Magyarország kormányzója, akinek tevékenységét a mai napig viták kísérik.

Horthy vadászaton Cianóval, Mussolini külügymi- niszterével. Duplacsövű © www.bibl.u-szeged.hu

Horthy Miklós 1868. június 18-án született Kenderesen, szülei kilenc gyermeke közül ötödikként. A család a nemességet 1635-ben kapta, a kis Miklós apja, Horthy István a főrendiház tagja volt. Elemi iskolai tanulmányait magánúton végezte, vizsgáit a debreceni református kollégiumban tette le. Gimnáziumba Sopronban járt, 1882 őszétől a fiumei tengerészeti akadémia növendéke lett. A törekvő fiatal tiszt, aki James Joyce-tól is vett angolórákat, a tengerészeti ranglétrán egyre magasabbra jutva szolgált a Taurus, majd a Saida fedélzetén, 1909 és 1914 között pedig nagy példaképe, I. Ferenc József szárnysegédje volt.

Az I. világháború kitörésekor sorhajó-kapitányi (ezredesi) fokozatban a Habsburg csatahajó parancsnokává nevezték ki, majd a flotta legmodernebb hajóját, a Novarát irányította. Nagy sikerek fűződtek nevéhez, s 1918-ban ellentengernaggyá, majd a királyi flotta parancsnokává nevezték ki.

A világháborús vereséget és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követő zűrzavaros időszakban a Tanácsköztársaság elleni fellépés szervezésében vállalt vezető szerepet. Főhadiszállását előbb Szegeden, majd (már a Tanácsköztársaság bukása után) Siófokon rendezte be, ekkor már a nemzeti hadsereg fővezéreként. Önálló katonai igazgatást vezetett be a Dunántúlon, s bár a külön életet élő megtorló különítmények tevékenységét nem támogatta, nem is tett ellenük semmit, holott a fehérterror ellen az antant képviselői is felemelték hangjukat. Későbbi emlékirataiban Horthy elismerte a bűntettek tényét, de nem vonta kétségbe létjogosultságukat: "A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette" – írta.

Horthy 1919. november 16-án, a megszálló román csapatok távozását követően vonult be fehér lovon Budapestre. A mögötte álló haderő támogatásának és nyomásgyakorló képességének köszönhetően 1920. március 1-jén a nemzetgyűlés kormányzóvá választotta, a hivatalos államforma azonban továbbra is a királyság maradt (kormányzói jogkörét többször bővítették).

A konszolidáció érdekében a hozzá közel álló Teleki Pált nevezte ki miniszterelnöknek, aki 1921-ben, IV. Károly első sikertelen visszatérési kísérletét követően mondott le. A második királypuccs után nyilvánvalóvá vált, hogy a kisantant és a nagyhatalmak nem tűrnék a Habsburg-restaurációt, így a nemzetgyűlés 1921. november 6-án – Magyarország történetében immár harmadszor – kimondta a Habsburgok trónfosztását; ezzel a lépéssel végleg megszilárdult Horthy pozíciója.

Az igazi konszolidáció 1921 után kezdődhetett, amikor a kormányzó Bethlen Istvánt nevezte ki a kormányfői tisztségbe. A következő évtized a gazdasági újjáépítés jegyében telt (népszövetségi kölcsön, a nemzeti bank felállítása, a pengő bevezetése), másfelől viszont sok tekintetben konzerválódtak a háború előtti állapotok (nyílt szavazás vidéken, a parasztság helyzete nyomorúságos maradt).

A nagy gazdasági világválság hatására megroppant az ország, Bethlent 1931-ben Károlyi Gyula váltotta a miniszterelnöki székben, őt 1932-ben a feltétlen Mussolini-barát Gömbös Gyula követte. A harmincas években bekövetkezett az, amit a Horthy el akart kerülni: felerősödtek a szélsőségesek, a politikai rendszer pedig a parlamentarizmus keretei ellenére egyre inkább jobbszélre tolódott. Külpolitikai téren a harmincas évek kormányai a német és az olasz tengellyel való kapcsolatban bíztak, ettől remélték a trianoni határok revízióját (részben sikerrel, a bécsi döntések nyomán jelentős területek kerültek vissza). Horthy, bár többször járt Németországban, Hitlert nem szívlelte, s a történészek szerint az ellenszenv kölcsönös volt.