Nem csitulnak a viták a fél évszázada elhunyt Horthy Miklós történelmi szerepéről, amelynek kulcsfontosságú, ám kevéssé taglalt része a Hitlerhez való ellentmondásos viszonya.

Emléklap az 1938-as berlini találkozóról. Vizitkártya
"Mi a fenét kezdjek egy jachttal? Menjek át vele Pestre?" Bizalmasainak csattant így fel Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1943 őszén, miután Erich Raeder admirális, a német haditengerészet főparancsnoka Visegrádon ünnepélyes keretek között - a "megbonthatatlan német-magyar fegyverbarátság" megnyilvánulásaként - átadta Adolf Hitler német kancellár "személyes születésnapi ajándékát", a Hungária névre keresztelt luxus vízi alkalmatosságot. A ceremónia megkésett ugyan, hiszen a kormányzó június 28-án töltötte be 75. életévét, mindazonáltal Horthy október 15-én hálálkodva köszönte meg a "pompás" ajándékot. Az olasz kiugrás harmadnapján kelt levelében azt sem mulasztotta el, hogy biztosítsa "excellenciáját": ő és országa "megrendíthetetlenül" áll a Harmadik Birodalom oldalán. Ekkor már mind a címzett, mind a levél írója meg volt győződve ennek ellenkezőjéről, a mosolydiplomácia éppen a kapcsolat repedéseinek elfedésére szolgált.

A háborús főbűnösök nürnbergi peréből kimentett Horthy Miklós (HVG, 2000. január 29.) élete utolsó évtizedét portugáliai emigrációban töltve többször értetlenkedett amiatt, hogy úgy kezelik őt, "mintha Hitler cinkosa" lett volna. Pedig - bizonygatta az őt faggató történészeknek - "Európában senkinek nem volt annyi viszálya" a német vezérrel, mint éppen neki. Mindezt alátámasztani látszanak azok a heves viták, amelyeket feljegyeztek a két fél hét találkozásáról. Minden alkalommal a Führer volt a vendéglátó, s ezek során a kormányzó egy idő után rendre alulmaradt. Nyoma sem volt azonban még az alárendeltségi viszonynak Horthy 1936. augusztus 22-ei berchtesgadeni látogatásakor. A magyar diplomácia - ügyelve a látszatra - úgy szervezte meg a kormányzó első külföldi útját, hogy azt nem hivatalos, hanem kikerülhetetlen udvariassági látogatásnak tüntette fel. Merthogy Horthy éppen azon az ausztriai, Salzburg közeli területen vadászott zergékre, amely közel volt Hitler Sasfészek néven elhíresült házához, a házigazda pedig "véletlenül" ott tartózkodott.

Hitler és jobbkeze, Joseph Goebbels propagandaminiszter meglehetős tiszteletet tanúsított "az osztrák haditengerészet egykori legbátrabb tisztjével" szemben, naplójában Goebbels azt jegyezte fel, hogy a hírekkel ellentétben a Trianonban elvesztett magyar területek visszaszerzését legfőbb céljának tekintő Horthy "egyáltalán nem gyepesedett be". Az ekképpen méltatott kormányzó ugyanakkor "mértéktartó, okos államférfiként" jellemezte a világuralmi terveit egyáltalán nem titkoló "szíves vendéglátóját". Igaz, ekkor a német diktátor még türelmesen végighallgatta Horthy hosszas, tanácsokkal és anekdotákkal bőven megspékelt monológját. Az Október tizenötödike című kétkötetes alapművében Carlyle Aylmer Macartney angol történész rekonstrukciója szerint a kormányzó arra is felhívta vendéglátója figyelmét, eszébe ne jusson ujjat húzni a tengeri nagyhatalom Angliával. Mi több - állítja Macartney -, azt is kifejtette: "természetellenes volna, ha Magyarország karba tett kézzel nézné" a Szudéta-vidék körüli német-cseh konfliktust, merthogy az idő megérett arra, hogy "Európa rákos daganatát", Csehszlovákiát a német és magyar haderők közösen rohanják le.

Egészen más hangulatú volt az 1938 augusztusi berlini találkozó. A koronás uralkodóknak kijáró fogadtatás után a kancellár ugyanis előállt a farbával: irány Csehszlovákia. A német diktátor legnagyobb meglepetésére azonban Horthy visszautasította a két éve még általa forszírozott ajánlatot. Az ideológiai értékelésektől magát távol tartó Thomas Sakmyster angol történész szerint a kormányzó a bizalmát élvező politikusok tanácsára és "hatalmas lelki tusa" után tett így. A hadsereg felkészületlenségére hivatkozó érvelést Hitler talán még tudomásul is vette volna, de amikor Horthy megint Anglia legyőzhetetlenségéről kezdett beszélni, ingerülten ráordított: "Azonnal fejezze be!"

Vérig sértve (Oldaltörés)

Az úri társaságban elképzelhetetlen "szobafestői udvariatlanság" után a vérig sértett kormányzó köszönés nélkül távozott a tanácsteremből, s csak a küldöttség többi tagjától értesült arról a német álláspontról, miszerint "aki enni akar az asztalnál, annak a konyhában is segítenie kell". A magyar sajtóban a kormányzó diadalútjaként tálalt esemény utóéletéhez persze az is hozzátartozik, hogy Hitler szemében Horthy ekkortól vált bátor tengerészből "cselekvőképtelen, csak cigányzenét hallgató" politikussá. Más kérdés, hogy a kormányzónak a látszatsemlegességet és a revíziós igényeket egyidejűleg érvényesíteni célzó taktikája 1938-ban, majd 1940-ben az úgynevezett bécsi döntésekkel látványosan visszaigazolódott.

A növekvő német bizalmatlanságot mi sem jelezte jobban, mint az 1941 tavaszán - a Jugoszlávia elleni támadás és Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága árnyékában - lezajlott "audiencia". A rövid, protokollmentes személyes találkozóra április 24-én egy München melletti falucskában, a páncélozott kancellári különvonaton került sor. A kezdeti hadisikerektől lelkesült Horthy ott vetette fel "a háború mesterségét mind jobban értő" Führernek a Szovjetunió elleni közös hadjárat ötletét. "Viszonyunk a szovjetekkel teljességgel rendezett", hárított Hitler, mert - mint utóbb környezetének elárulta - esze ágában sem volt a "mindent kifecsegő öregemberrel" megosztani a Barbarossa-terv körvonalait. Szövetségesének szokatlan titkolódzása még június 22-én, a Szovjetunió elleni német támadás napján sem ütött szöget Horthy fejébe. Mint azt a német követ, Otto Erdmannsdorf rögvest jelentette, a hír hallatán a kormányzó szinte eksztázisba került, s úgy fogalmazott, hogy ő, "a bolsevizmus ellen küzdő öreg keresztes lovag", 22 éve erre a napra várt. Néhány hónappal később azonban a könnyű keleti győzelem illúziójából józanodó kormányzó - amikor Hitler "a további közös erőfeszítések" megtárgyalására ismét a Sasfészekbe rendelte - immár a rosszul felszerelt magyar csapatok frontvonalból való kivonását kérelmezte. Kevés sikerrel. Csupán bizonytalan ígéretet kapott a hiányos felszerelés pótlására, lohadó harci kedvét pedig a Vaskereszt lovagkeresztje kitüntetés volt hivatott fokozni.

E fiaskó után két évvel - nem sokkal a doni katasztrófa után -, 1943 áprilisában a Salzburg széli Klessheim-kastélyba rendelt kormányzó szinte szóhoz sem jutva volt kénytelen végighallgatni a magát türtőztetni egyre kevésbé tudó Hitler tirádáit "a gyalázatosan rosszul harcoló" magyar katonákról. Ugyanekkor Hitler követelte "a németeket elvetemülten gyűlölő" miniszterelnök, Kállay Miklós azonnali leváltását, s azt, hogy Magyarországon ne csak beszéljenek a zsidókérdésről, hanem oldják is meg. A kancellár ez alkalommal már ragaszkodott ahhoz is, hogy tolmácsa, Paul Schmidt jegyzőkönyvezze az elhangzottakat, mondván, különben Horthy "utólag ki fogja csavarni a szavaimat". Ennek a kormányzót "mélyen sértő" bizalmatlansági gesztusnak köszönhető az "az egyetlen fennmaradt forráshely, ahol a Führer nyíltan beszél a tömeges meggyilkolás szükségességéről" - hívja fel a figyelmet 2001-ben magyarul megjelent biográfiájában a már említett Sakmyster. Amikor ugyanis Hitlernek válaszolva Horthy bizonygatni kezdte, hogy ő "mindent megtett, amit az illendőség határain belül meg lehetett tenni" - s végső tromfként kijelentette: "mégsem lövethetem le őket" -, a kancellár közbevágott: "A parazitáknak, ha képtelenek dolgozni, meg kell halniuk."

"Jobbnak láttam, hogy ebben a kérdésben elfoglalt álláspontunkat ne tárjam fel előtte" - emlékezett vissza a "kínos epizódra" Horthy is, akit ezen tárgyalás után Hitler immár csak "dörzsölt gazfickóként" említett környezetében. Ennek ismeretében különösen meglepőnek tűnhet a fentebb említett jachtajándékozás, ám ez a gesztus már egy kiszámított taktika megnyilvánulása volt. A Magyarországra küldött SS-ezredes, Edmund Veesenmayer (1944 márciusa után Németország teljhatalmú megbízottja) ugyanis ez idő tájt jutott arra a következtetésre, hogy a "politikusként csapnivaló" kormányzó mindenre "rábeszélhető vagy rákényszeríthető". Ez igazolódott aztán vissza 1944. március 18-án, amikor Horthy - a csapdát sejtő Kállay tanácsa ellenére - eleget tett a Klessheimbe szólító meghívásnak. A napirend szerint "a keleti frontról visszavonandó csapatok ügyét" tárgyalták volna meg, ehelyett Hitler bejelentette, hogy a magyar árulást megelőzendő, "óvintézkedést foganatosít". A több menetben zajló feszült tárgyalások során a lemondással fenyegetődző Horthy végül teátrálisan úriemberi szavát adta arra, hogy országa nem áll át az ellenséghez. Amennyiben ezt nem tudná megtartani, maga ellen fordítja a revolverét - ígérte. Hitler erre csak annyit mondott: "Mi hasznom lenne nekem abból?"

Sakmyster szerint történetileg jelenleg nem tisztázható, hogy a Klessheimben magyarországi kapcsolataitól hermetikusan elzárt kormányzó - akinek hazautazását a németek színlelt légiriadóval is akadályozták - miért változtatta meg néhány óra alatt addig sziklaszilárdan képviselt álláspontját, s egyezett bele a megszállásba, a hadsereg legfőbb uraként pedig miért adta parancsba, hogy csapatai ne fejtsenek ki ellenállást. Aligha feltételezhető ugyanis, hogy Horthy egy pillanatra is elhitte volna a délelőtt még "dúvadként" viselkedő Hitler azon, délután tett ünnepélyes ígéreteit, miszerint a végrehajtandó hadművelettel nem fogja Magyarország "szuverenitását megsérteni", s egy számára megbízható kormány kinevezése után azonnal visszarendeli csapatait. Kényszerű beleegyezését a kormányzó emlékiratában azzal mentegette, hogy a "süllyedő hajó elhagyásával" fél évvel korábban adott volna Hitlernek alkalmat arra, hogy nyeregbe ültessen "egy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes kormányt".

MURÁNYI GÁBOR